HTML

Hétköznapi emberek

"Soha nem érdekelt igazán egy város, sem egy táj - a valóságban mindig csak az emberek érdekeltek. Firenze értelme számomra nem az Uffizi, nem is a Boboli-kert, hanem egy angol nő, vagy a Via Tornabuonit környező szűk utcák egyikében egy toscanai suszter."

Linkblog

Az én Damjanich utcám (In memoriam Antal Imre)

2008.12.31. 16:30 _romanista

2001. és 2006. között a VII. kerületi Damjanich utcában laktam, Budapest szerintem egyik legszebb utcájában. Az itt lakók valamilyen mély ragaszkodással szeretik ezt az utcát, nagyon a magukénak érzik, ilyesfajta lakóhelyhez való kötődést ritkán láttam. Ezt a bensőséges kapcsolatot először a költözés előtt tapasztaltam meg: őszinte véleményeket szerettem volna hallani az ingatlanügynökök és lakáseladók „csendes utca, rendes ház” ajánlásaik mellé, így két vagy három alkalommal „önszorgalomból” elsétáltam a Damjanich utcába és csak néztem az embereket, figyeltem, hogyan zajlik az élet. Betértem közértekbe, a hentesnél kolbászt ettem, a kocsmában ittam egy korsó sört, szóba elegyedtem a bolti eladókkal, kértem, hogy meséljenek az utcáról, a környékről, az itt lakó emberekről. Az utcán ugyanezen célból megállítottam embereket: időseket, fiatalokat, férfiakat, nőket – lényegében mindenki bátorított: jó környék ez, fiatalember, költözzön ide bátran, közel a város, közel a Liget, jó a közlekedés – így lehetne összegezni az ajánlásokat. Szinte senki nem felejtette el megemlíteni, hogy „igazán finom emberek is laknak itt” (ha jól emlékszem, akkor a hentes használta e szavakat) – itt lakik például Antal Imre a 40-ben, itt lakott Latinovits is egykor és itt élt szinte egész életében Kibédy Ervin is. Az emberek ezt egyfajta dacos büszkeséggel mondták: igenis, nagyon jó környék ez, nem véletlen, hogy ők is itt élnek, mi bizonyítaná jobban az utca rangját, ha nem ez. 

A költözés után nem sokkal bennem is kialakult egyfajta Damjanich utcai öntudat, azt hiszem egy idézet segít legjobban megértetni, hogy milyennek is láttam én:
 
„Egerből elhozzák két bőröndöm. A poggyászt Pestről át kell hozatni a Zárda utcába. Két frissensült autótulajdonost kérdezek meg, nem adná-e kölcsön – természetesen a költségek megtérítése ellenében – negyed órára kocsiját? Mindketten fanyalogva elutasítanak. Végül Citrom bácsival állapodok meg. Citrom bácsi tróger a Pesti Hírlap nyomdájában. Üres óráiban kézikocsival fuvaroz.
Négyszáz pengőért, tehát csaknem ingyen áthozza Pestről Budára a nehéz koffereket. Ennyit kér; többet adok neki, s aztán bort és cigarettát is. Ül a szobámban, beszélgetünk. Ezernégyszáz pengőt keres hetenként, tehát negyed liter étolajra valót. Ezt mondja: ’A legnagyobb baj, kérem, hogy a gyűlölet megerősödött az emberekben. Már senki nem tudja, mi a szeretet.’
Hosszú ideje először érzem, hogy emberrel beszéltem.” (Márai Sándor: A teljes napló, 1945)
 
Igen, pontosan így éreztem én is: emberek között éltem, igazi hús-vér emberek között, akik minden reggel felkeltek és munkába indultak ezernyi gondjukkal, problémájukkal, örömeikkel, este hazatértek, élték a maguk egyenes és becsületes életét, gyereket neveltek, kiabáltak, örültek, de mindenek előtt emberek voltak. Kicsit kopottan, de tisztán, mint maga a Damjanich utca és a régi házak.
 
Két házra laktam Antal Imrétől, akivel a hat év alatt majdnem minden héten, akár hetente többször is találkoztam és beszélgettem. Első találkozásunk az utca egyik éjjel-nappali közértjében történt, előttem állt a sorban. Udvariasan szót váltottunk a vásárlásról (nem volt nehéz szóba elegyedni vele, amikor csak láttam, mindig beszélgetett valakivel), gondoltam bemutatkozom neki, ha már egyszer ide költöztem:
„Kedves Imre, engedje meg, hogy bemutatkozzak Önnek, nemrég költöztem ide” és mondom a nevem... Azonnal érkezik a válasz egy idézet formájában, a verssors tartalmazza a keresztnevem.
 
Sokszor írtak hihetetlen olvasottságáról, műveltségéről, nekem ezt az első találkozás után is többször volt szerencsém személyesen megtapasztalni. Találkozásaink rendszeres helyszíne a Piroska vendéglő volt, ha hazafelé tartottam, mindig benéztem, hogy ott van-e? Ha egyébként magamtól nem mentem volna be (ez is sokszor megtörtént), miatta mindig betértem. Rendszerint egyedül ült az első asztalnál, jellegzetes balra biccentett fej és testtartással és legalább ennyire jellemző szálkás betűivel keresztrejtvényt fejtett. „Szervusz, Imre, megengeded?” „Halihóóó, parancsolj” – mondta mindig őszinte szívélyességgel. A helyfoglalás után minden alkalommal az alábbi párbeszéd zajlott közöttünk: „Imre, megengeded, hogy meghívjalak egy Unicumra?” „Nagyon köszönöm, de csak egy kicsire, nagyon kedves vagy.”
Bár már sem testileg, sem szellemileg nem volt a legjobb állapotban – beszélgetés közben sokszor elmondta ugyanazt –, mindig felcsillant a szeme, ha zenére terelődött a szó: „Imre, képzeld, ma reggel hallottam a rádióban Mozart C-dúr zongoraversenyét…” „Pamparíram, pampam – dúdolta rögtön az említett zeneművet – soha nem „melléütve”.
 
Nagyon szeretett és nagyon élvezetesen mesélt az utca jelenlegi és volt lakóiról.
„Imre, milyen volt a Latinovits?” „Egy szent őőőrült, állt a teraszon és süvöltött” – remekül tudta utánozni Latinovits modoros beszédmódját, mesélt egy találkozásukról, amikor is ő konferálta fel – persze Latinovitsot utánozva mesélte el, hogyan szólította meg őt a színész.
Kibédy Ervin szinte senkit nem engedett be magához, ő is csak egyszer járt nála: „olyan volt a lakása, mint egy dzsungel, minden tele szobanövényekkel, pálmákkal, virágokkal.”
„Te Imre, és hogy vagy a Csurkával?” – aki szintén az utca lakója volt azokban az években, és aki szintén megfordult olykor a Piroskában. Mesélt róla is: kedvelte, mint írót, egyszer megkérdezte: „Te, Pista, miért nem írsz már?” „Imre, én már kiírtam magam.”
 
Beszélgettünk műsorokról, gyerekkoromban minden hétvégén néztem az „Aki mer, az nyer” matematika vetélkedőt – nagyon nagy szeretettel mesélt a résztvevő gyerekekről és legalább ekkora szeretettel fordult egyszer két tizenéves kislány felé, akik autogramot kértek tőle. 
 
2006-ban aztán elköltöztem a Damjanich utcából, így csak a bulvársajtóból értesültem egyre romló állapotáról. Az utolsó hónapokat a Hospice házban töltötte, ahol egy barátom felesége ápoló, ő mesélte ezt az Antal Imrére nagyon jellemző történetet: egyik nap bejelentkezett hozzá Andy Vajna –  mint minden látogatót, őt is jelenteni kellett a betegnek: „Antal úr, fogadja Andy Vajnát?” Antal Imre az ápolóra nézett: „Andy? Why not?”

Szólj hozzá!

Címkék: antal imre múlt csurka 7. kerület latinovits damjanich utca kibédy ervin

A bejegyzés trackback címe:

https://hetkoznapiemberek.blog.hu/api/trackback/id/tr30850544

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.