D.-t az apróságok, a részletek soha nem érdekelték. Mindig nagyban, az egészet átfogóban gondolkozott, számára a részletek jelentették - sőt, meg merem kockáztatni: jelentik - a nyűgöt, a macerát.
Régóta őrzök egy képet magamban D.-ről. Pár hónappal ezelőtt együtt ebédeltünk; az ebéd végén aztán a számlát és az illendő tíz százalékot is annak rendje és módja szerint megfeleztük. A pénz ott pihent a számla mellett a tálcán, míg mi kissé feszülten vártuk a pincért - ez a közös ebédek legkínosabb része: vajon eleget adtunk-e, vajon stimmel-e a tíz százalék.
D. egyszer csak benyúlt a zsebébe és súlyos fémpénzeket helyezett a számlát bőségesen fedező összeg mellé: csak úgy pattogtak a fém száz és kétszáz forintos érmék. D. mozdulataiban, a jelenetben - alig pár másodperc volt az egész - nem volt semmi felvágó, semmi nagyzoló; nagyvonalúnak sem mondanám.
D. egyszerűen csak nem szereti az apróságokat és részleteket, és ahol lehet szabadul tőlük.
