Egy ismerősöm szerint egy vendéglő vagy cukrászda erejét az mutatja meg leginkább, ahogyan az alapételeket készítik, illetve minél felkapottabb egy hely, annál inkább érdemes a legegyszerűbb ételeket választani. Szerinte így lehet a legjobban megbizonyosodni arról, hogy az öt csillag valóban öt csillag.
Biztosan mindenkivel előfordul, hogy hall valamit, aztán évekig nem igazán törődik vele, de azért folyamatosan ott motoszkál a fejében, egyszer csak azonban hirtelen rádöbben a dolog fontosságára, igazságára. Valahogy így történt ez velem is: egy napon kitaláltam, hogy akkor mától csak minestrone-t, olivás-fokhagymás spagettit vagy paradicsomos tésztát fogok rendelni minden olasz étteremben. A fenti teória pedig győzni látszik: amilyen egyszerűnek tűnnek az előbbi ételek, annyira el is lehet ezeket rontani. Lehet, persze, hogy rögtön a legjobbal kezdtem: az én listámat a rózsadombi Etna pizzeria vezeti. (Ha létezik olyan, hogy rusztikus olasz konyha, akkor ez lehet az)
Olyannyira, hogy egészen betege lettem az ottani olivás-fokhagymás spagettinek: mi sem lehet egyszerűbb, mint elkészíteni otthon, hiszen csak olivaolaj, fokhagyma, chili, só és tészta kell hozzá. Dacára a legjobb minőségű alapanyagoknak, sehogyan nem sikerült az ottani ízeket produkálni, így nem maradt más választás: egyenesen a szakácshoz kellett tanácsért fordulni.
A szakács, pontosabban szakácsnő magas, barnahajú nő – korábban gyakran láttam belépni a vendégtérbe, ahol a két olasz tulajdonossal olaszul beszélgetett – barátságosnak tűnt, így nem esett nehezemre megszólítani: tört magyarsággal készségesen válaszolt a titkokat firtató kérdésekre, bár mint elmondta, neki sem mindig sikerülnek az ételek otthon úgy, mint itt az étteremben.
„Délről származik Ön is?” – már a kérdésfeltevés pillanatában reménykedtem az „igen, Puglia-ból / Kalabriából származom” válaszban, meg vagyok ugyanis győződve arról, hogy a déliek jobban, nagyobb szívvel főznek, mint az északiak. A várt válasz egy régóta, apró olvasmány és emlékkockákból felépített teóriát igazolt volna: végre itt áll előttem egy hús-vér déli nő, pont ilyenekről olvastam, pont ilyenekkel találkoztam már Szicíliában és Kalabriában: évszázadok, nemzedékről nemzedékre szálló tapasztalatát nem helyettesíti a legjobb minőségű olivaolaj sem.
„Nem, Erdélyből jöttem, román vagyok, csak beszélek olaszul – hangzott a válasz.
A csalódás csak egy másodperc töredékéig tartott – helyébe máig tartó kíváncsiság költözött: mit keres itt egy román nő Budapesten, hogyan lehet, hogy tökéletesen beszél és főz olaszul, milyen élet, milyen történetek és sorsok lehetnek e mögött?
Tulajdonképpen ez a kíváncsiság adta meg a blog megszületéséhez az utolsó lökést – nagyon régóta foglalkoztat ugyanis az ötlet: teljesen hétköznapi emberek életének, sorsának a bemutatása.
