Tegnap beszéltem telefonon a Wagner Társaság elnökével. A beszélgetés elején sietve biztosított róla, hogy ő emlékszik rám, hiszen egyszer egymás mellett ültünk egy előadáson. Azt hiszem, hogy ő mindenre emlékszik, ami Richard Wagnerrel kapcsolatos, még akkor is, ha csak halvány és áttételes ez a kapcsolat.
Arra a koncertre egyébként én is emlékszem: savanyú cukorkát szopogatott és bőszen jegyzetelt az előadás alatt. Szünetben és az előadás végén aztán a wágneriánusok valamilyen egészen mély túlfűtöttséggel, izgalommal és ügybuzgósággal keresték egymás társaságát; a kiváló és zajos sikerrel záruló előadás ellenére a sajátos lemondás, csalódás és nemtetszés ott ült az arcukon: hiába, azt a bizonyos ezerkilencszázvalahányas felvételt azóta sem sikerült megismételni senkinek.
Persze, ha akkor éltek volna, az sem lett volna tökéletes, hiszen élő ember nem lehet méltó Richard Wagnerhez, egyedül az idő és emlékek képesek megszépíteni előadásokat.
