Véget ért a labdarúgó bajnokság őszi idénye, és én a Fradiról szeretnék írni. Mindenkinek elmondom, és lassan már én magam is unom saját magamat: egészen a gimnáziumig, vagy talán még utána is azt hittem, hogy ez a kötődés, ez az elkötelezettség egy egész életen át ki fog tartani. Bizonyos szempontból ki is tart, de messze nem úgy, mint régen.
A lényeg: hosszú évek után idén ősszel kiváltottam a szurkolói kártyát, és kimentem az MTK és az Újpest elleni meccsekre. Az egyiken volt a Csatáry kiírás, a másikon meg a pályára való berohanás, de nem ezekről szeretnék írni, ezekről már mindenki elmondta a véleményét.
Egy egészen apró élményt szeretnék megosztani. Az Újpest elleni meccsen sok helyen álltam: álltam a kapu mögött jobboldalon, aztán baloldalon, végül a második félidőben bementem a Fradi-táborba. A pénztárcám a farzsebemben volt; és mint mindig, ha tömegben vagyok, időnként megtapogatom, hogy meg van-e még. A Nyugati téri aluljárón például úgy megyek keresztül, hogy görcsösen fogom a zsebemet, de a metrón vagy a villamosan is így utazom. De itt most nem nyúltam folyamatosan a zsebemhez, nem ellenőriztem percenként, hogy meg van-e még: tudtam, hogy itt biztosan nem fogják kilopni a zsebemből. És azért ez nagyon jó érzés volt, és nagyon jó erre visszagondolnom.
Igazán csak egyet sajnálok: akit én szeretnék edzőnek, ő már soha nem lehet a Fradi edzője...
