P. nevet. Mindig és mindenen; szívből, az egész testéből, minden porcikájából, talán még a hajhagymái és a foggyökerei is nevetnek. Olykor elkomorul - főleg, ha igazságtalanság éri -; ilyenkor kicsit bánatos lesz az ábrázata, felhúzza a szemöldökét, hangja is kicsit panaszos. Persze azért a nevetés ott bujkál a szemében és a szája szegletében: csak a bánat-álarc mögül tekint ki megszeppenten.
És ahogy egyre jobban komorulna el az arca, és egyre keményebbé válna a bánat-alárc, úgy kapnak erőre a nevetés-molekulák. Előbb még leverten és bánatosan hevertek egy-egy szomorka-hajlatban, most fölpattannak, megrázzák és büszkén kihúzzák magukat: döntő ütközetre indulnak, hogy halálos csapást mérjenek a betolakodó idegenekre. A biggyedt ajkakat nyomban feltámasztják, a felhúzott szemöldököket elernyesztik, az aggodalmas gondolatokat kisöprik, a hang is a régi már; most éppen a bánattal megjelent arcpírrel hadakoznak. A pír térdre rogy a túlerővel szemben: egyedül maradt, társai a bánatban már mind megsemmisültek és leperegtek.
Mi mást is tehetne a pír: átáll, hiszen P. újra nevet: tiszta szívből, az egész testéből.
