Egyszer elpanaszoltam Antoniónak, egy budai pizzéria szicíliai tulajdonosának, hogy a gyerekem csak vajastésztát hajlandó enni. "Come la mia mamma" - mondta akkor Antonio. Tegnap megint beszélgettünk, és én ezt újra szóba hoztam neki, mire elmesélte, hogy gyakran sokan esznek náluk: az apukája, a nővére, annak a férje és a gyerekeik. Ilyenkor az anyukája mindenkinek a kedvencét főzi, ráadásul úgy, hogy legyen még a következő napokra is.
Mikor elkészül mindennel, például az órákig fövő babos tésztával, akkor kiszed magának pár szál spagettit, összekeveri egy kis vajjal, megszórja parmezánnal - ő ezt szereti. És ahogyan Antonio erről beszélt, egyszer csak kiejtette a szót: soffritto... Ez a levesek és raguk alapja: van fokhagymás kicsi chili paprikával, és van olyan, amelybe apró vágott hagyma, répa és angolzeller kerül. Mindkettőt olívaolajon kell párolni nagyon kis lángon, hosszú ideig. Antonio szerint a hagymát és a fokhagymát tilos keverni: az maga az istenkáromlás.
Olyan mély áhítattal és egyszerre valami olyan magától értetődő természetességgel beszélt a szicíliai konyháról, a babos tészta főzéséről, a fokhagymás spagettiről és magáról a soffrittóról, hogy az ember egészen meghatódott tőle; még ma is sokszor eszembe jutott. Ezek a mezítlábas, nagyon egyszerű ételek Antonio szavaitól olyan ruhakölteményeket kaptak magukra, hogy egyenesen a Scala díszpáholyában láttam őket.
És amikor ma nem is tudom, hogy hanyadszor eszembe jutott a beszélgetésünk, egyszer csak belém hasított a gondolat: vajon mi miért nem emeljük ilyen királyi rangra mondjuk a kelkáposzta főzeléket? Azon nyomban csináltam is egy Facebook oldalt: Legyen 2014 a kelkáposzta főzelék éve!
Királyi rangot e nemes és egyszerű ételnek: készüljön mangalicazsíros rántással, legyen vegán, netán makrobiotikus, kerüljön bele egész kömény vagy porított - teljesen mindegy: emeljük fel a kelkáposzta főzeléket az őt megillető helyre!
