Az utóbbi időben hetente háromszor én viszem A.-t iskolába. Nem, A. nem a gyerekem, a nevelt gyereket meg nagyon nem szeretem használni, helyezze el ezt mindenki magában úgy, ahogyan szeretné.
A.-val a reggeli 10-15 perces utak szigorú forgatókönyv szerint zajlanak: hét óra harmincöt felé szoktunk indulni, így kényelmesen be tudunk kapcsolódni a Bartók Rádió adásába a reggeli játék előtt, amely úgy hét negyven körül kezdődik.
"Tudod?" - kérdezi A. a feladvány elhangzása után, és ezzel a részéről az egész útra tervezett beszélgetés le is van rendezve, talán még néha megkérdezi a megfejtés után: "Te is erre gondoltál?"
Így érünk az iskolához: szótlanul ülünk egymás mellett, szól a rádió, én kötelességszerűen telefonálgatok, hogy megfejtsem a rejtvényt és hogy nyerjek - a Bartók vonala természetesen mindig foglalt.
A. aztán az iskolánál kiszáll: köszönünk - semmi érzelmeskedés, szigorú, szikár férfias elköszönés -, de néha azért visszafordul, hogy integessen. Az utóbbi pár alkalommal aztán a visszanézés és az integetés elmaradt, és be kell vallanom: egészen csalódott és szomorú lettem...
