"Egy asszony, aki fel tudja sorolni, mi minden fontosabb neki, mint az, hogy ő adjon enni annak, akit szeret, hogy jelen legyen, amikor az ételt megkóstolja, mert arcáról azonnal le akarja olvasni, nem hiányzik-e neki belőle só vagy valami más fűszer - aki nő létére képes egy ilyen felsorolásra, annak fogalma sincs arról, hogy mit jelent szeretni." (A.É.)
Azt hiszem, hogy ha a Zs.-nek erről - a fontosabb dolgokról - egy listát kéne írnia, akkor egy üres lapot adna be. Zs. a munkahelyem közvetlen közelében egy kávézóban dolgozik már hosszú évek óta: kávét főz, szendvicseket készít, mosogat, szóval mindent csinál, amit egy ilyen helyen csinálni lehet.
És Zs. a hosszú évek után pontosan tudja, hogy mit és hogyan szeretek, ismeri az étkezési szokásaimat. Ha például reggel csak egyetlen szendvicset kérek, mindig megkérdezi, hogy biztosan elég lesz-e egy, mert ugye én kettőt szoktam kérni.
"Nem, köszönöm, most tényleg csak egyet kérek..." - a választ elfogadja, nem szól semmit, de amikor kérően ránézek, a szememből pontosan kiolvassa amit ő már jó előre tudott. Ilyenkor boldog, valósággal felragyog: "...én megmondtam..."
Reggeli szeánszaink szertartásosan minden alkalommal így érnek véget: "Zs., drága, nagyon köszönöm, nagyon szeretek Tőled enni kapni ..." Mire ő: "...én meg nagyon szeretek Neked enni adni ..."
Zs. egyébként szinte mindig jókedvű, néha látom csak rosszkedvűnek, de nem is ez a jó szó: olykor valamilyen bánat járja át a szívet egy pillanatra, de zsenge korát meghazudtoló bölcs asszonyi sóhajjal gyorsan elűzi, hiszen ott a munka: enni kell adni az éhes vendégeknek, és számára ennél nincsen fontosabb...
