N. valahogy így mesélt V.-ről (N. visszaolvasta, és jóváhagyta):
„Azt, hogy én pesti vagyok, a kollégiumban mindenki az első pillanattól kezdve azonnal tudta: ezeknek a vidékieknek erre egyszerűen rááll a szemük. V.-ről viszont se ők – a született vidékiek, se én – a született pesti – nem tudta megmondani, hogy hová is valósi. Mert V.-t egyszerűen nem lehetett elhelyezni sehová: öt év alatt alig tudtunk meg róla valamit.
Azt tudtuk – már az első pillanatban látszott –, hogy egy gazdag család egyetlen elkényeztetett gyermeke: igazi egyke, aki meglehetősen gőgösen és kívülálló módjára viselkedett. Soha nem vett részt nagyhangú, tivornyaszerű közös szobai étkezéseinkben, mindig csendben és egyedül evett a konyhában. Mi egymást túllicitálva versenyt ordítottunk az otthonról hozott ételekről; azt azonban hogy ő mit eszik, soha nem tudtuk meg.
Nem csatlakozott olykor ordenáré játékainkhoz és beszélgetéseinkhez sem; néha ugyan ott volt, de mintha ott sem lett volna: teljes közönnyel hallgatott, csupán alkalmasint jelent meg egy halovány mosoly a szája szegletében, amikor a női altestről alpári stílusban beszéltünk. Talán magában sem hívta sehogy – ahogyan mi, úgy biztosan nem, de azt hiszem, hogy azt a bizonyos latin szót sem használta: erre nem volt szükség, mivel számára bizonyos témák egyszerűen nem léteztek.
A közös tanulásból is kivonta magát, soha nem segített senkinek, pedig sok mindent tudott, és sok mindent sokkal jobban tudott nálunk. Ha kérdeztünk tőle valamit, visszakérdezett vagy elsikálta a választ: mint a hal, úgy csúszott ki kezünkből minden ilyen alkalommal. A dolgok elmismásolásában egyébként nagyon tehetséges volt, egyszerűen utolérhetetlen.
Azt sem szerettük, ahogyan öltözködött: piperkőc volt, és mindig jólöltözött, de soha nem láttuk igazán elegánsnak: a legjobb, a legmárkasabb ruhák – amelyekre mi csak vágytunk – színtelenek, jellegtelenek, szürkék lettek rajta.
Ki kell mondani: nem szerettük, de nem is utáltuk, miközben semlegesek sem tudtunk maradni iránta. Amit éreztünk, az maga volt a kíváncsiság: mindannyiunkat vadul foglalkoztatta, hogy vajon milyen is ő valójában. Ő volt nekünk maga a talány. És szép lassan megkötöttük vele a mi hallgatólagos egyezségünket: megtűrtük, hogy megfigyelhessük, és hogy beszélhessünk róla.
Úgy gondoltuk, azért eszik egyedül, mert valójában ilyenkor nem is eszik: neki nincsen szüksége élelemre, talán szervei sincsenek, nem emészt, nem választ ki, nincs is szíve, nincsenek erei, nincsen vére – ha egyszer megszúrnánk, leeresztene, mint egy matrac.
Egyikünk aztán egyszer arra lett figyelmes, hogy az egyik fiú WC-t valaki sohasem teszi rendbe maga után. Megállapodtunk, hogy a folyosón lévő WC-kből egyet soha nem használunk, őt természetesen nem avattuk be a játékba. Két héten át aztán minden egyes nap mint megannyi ügybuzgó nyomozó kerestük fel azt a bizonyos magára hagyott kabint, és remegve állapítottuk meg: hipotézisunk megállni látszik; ő az, aki nem teszi rendbe maga után a WC-t.
A bizonyíték – miszerint mégis emészt és mégis kiválaszt, és így vélhetően vannak szervei, van szíve, vannak erei és abban vér is csorog – nem hogy megkönnyített, hanem egyenesen boldoggá tett minket: egykeségének minden önzése, beleértve a piperkőckségét és ficsúrságát is legyőző önzéscsúcs is, a mismásoló kérdések, tanuláskor a segítség megtagadása egy pillanat alatt meg lett bocsátva, mert ha így, de legalább megbizonyosodtunk, hogy mégis is csak egy élőlény.”
