Az előző bejegyzés A.-ja vízilabdázik, most hétvégén volt az első meccse. Ül az ember a medence mellett egy padon, nézi a gyerekeket, és könnybe lábad a szeme egy szép passztól, egy jó lövéstől vagy csak az igyekezet látványától.
És persze ilyenkor kicsit visszatér a múltba, és egy kicsit el is siratja azt.
1986-87 körül történt: Kiss János - Arany focimeccs - a budai iskolák Fradi - Újpestje. A meccs előre meg volt szervezve, biztosan miénk volt a pálya arra az egy órára, természetesen bíró is volt, így nem csoda, hogy valóságos tömeggel érkeztünk a Kiss János Altábornagy utcába: a játékosok, a csak nézők - fiúk és lányok vegyesen -, talán egy tornatanár is.
Akkor ott gigászok magas színvonalú csatájának éltük meg, most visszanézve éppen olyan grundfoci lenne, mint a mai vízilabda meccsek. Gól nélkül fordultunk, aztán a második félidőben egy bedobás után a kapu előtti tömegben - öldöklő küzdelem a meccs minden perce! - a fej és a labda ideális ponton és szögben találkozik. A találkozás első pillanatában tudja, érzi az ember, hogy ez bizony gól lesz: oda se néz, már fut is ki a távolugró homokba, nyakában az összes csapat-, és iskolatárs.
És micsoda érzés győztes gól után haza villamosozni: mintha az 59-es csak értünk jönne, azon sem lépődnénk meg, ha az idősek átadnák a helyüket, hiszen igazi hősök vagyunk, az csak természetes, hogy másnap elmaradt fizika órán a felelés...
