Ezt az idézetet egyszer már használtam egy másik bejegyzésben egy másik blogon.
"Az életrajzomat megírtam már versekben. Abban a kis könyvemben, amelyet legjobban szeretek és legtöbbre becsülök, A szegény kisgyermek panaszai-ban, megírtam összes emlékeimet. Más nem történt velem. Azóta sokat utaztam külföldön. A bécsi diákéveim, a párisi útjaim, az olasz kalandozásaim azonban nem hagytak bennem olyan mély nyomot, mint az, hogy egyszer este az apám a sötét zongoraszobába küldött szivarért. Úgy érzem, hogy mindennél érdekesebb a magyar vidék és mindennél izgatóbb a magyar polgári osztály, amelynek fia és írója vagyok. Őseim hatod-hetedíziglen szegény, könyvet-bújó, intelligens emberek voltak, akik vidéken éltek-haltak, kis szobák ódon asztalain, horgolt arabeszkes (stilizált díszítés) terítőjén hagyták az életük és a kezük nyomát. A vidék a csodák földje. Aki itt nő fel, annak tágabb a szeme, mint azoknak, akik egy nyugodt, bölcsen berendezett fővárosban kapják az élettől a keresztséget. Engem a magyar kisvárosban rejlő titokzatosság, a vidéki emberben rejlő misztikum zaklatott írásra, és csak annyiban érzem magam írónak, amennyiben a vidékben munkáló erőtől kaptam erőt. Ott, ahol nincs semmi esemény, csak bor, kártya és mély-mély szomorúság, a lélek élete meghatványozódik, nem tágul, csak mélyül, sűrű, intenzív, különös lesz. Minden vidéki élet csak lelki élet." (Kosztolányi Dezső)
Azt hiszem, hogy én akkor érzem a legjobban magamat, ha írhatok. Ha megírhatom, hogy egyszer a VII. kerületben a Wesselényi utcában a troliról láttam egy kaftános zsidót, aki egy kézikocsit húzott maga után, vagy amikor a Krisztina körúton egy olcsó vendéglőben láttam egy idősebb férfit, aki az utolsó korty sörét olyan mély áhítattal itta meg a vasárnapi ebédjéhez, mintha egész héten arra készült volna.
Az én szivarszobám a VII. kerület gettó része, és bizonyos szomorkás budai környékek, de legfőképpen a Böszörményi út - mindkettő mélyen brahmsi.
És hosszú évek után újra és újra előjönnek a képek a kézikocsit húzó zsidóról, a sörivóról, és minden ilyen alkalommal az a lebegéshez hasonló képzelődés: vajon mind az ötezer évének terhét húzta-e abban a kocsiban az a zsidó ember, és húzza-e most is, és vajon az az ebédelő férfi reggel alaposan kiolvasta-e a Magyar Nemzetet és a Demokratát, esetleg a Magyar Fórumot?
Semmi nem tölt fel annyira, mint amikor munka után a VII. kerületben sétálok - ezt szinte senki nem értette, hogy hogyan tud a lelkem kiszellőzni ebben a nyomasztó városrészben; vagy amikor szombat reggel a Böszörményi úton intézem a bevásárlást: zöldséges, lottózás, biobolt, és persze sör a Tik-Takban.
