Jelen írás nemrégiben megjelent az nst.blog.hu oldalon, azonban sajnos a képek nem a megfelelő helyre kerültek, ezért szeretném itt közzétenni a megfelelő kép-sorrenddel, valamint a helyesírási hibák javításával.
"Soha nem érdekelt igazán egy város, sem egy táj - a valóságban mindig csak az emberek érdekeltek. Firenze értelme számomra nem az Uffizi, nem is a Boboli-kert, hanem egy angol nő, vagy a Via Tornabuonit környező szűk utcák egyikében egy toscanai suszter."
Az utolsó előtti forduló mérkőzései kivétel nélkül mind vasárnap 15:00-kor kezdődtek, az utazási iroda visszaigazolása szerint a jegyeknek legkésőbb vasárnap 12:00 óráig meg kellett (volna) érkezniük a szállásra. Fentieknek megfelelően szombat esti repülőjegyet foglatunk abban a reményben, hogy vasárnapra kipihenjük az utazás fáradalmait, komótosan megreggelizünk, legroszabb esetben pedig délben átvesszük a jegyeket, majd kényelmesen elbuszozunk a stadionig. (Csak a történeti hűség kedvéért említjük meg ferihegyi találkozásunkat a szintén a meccsre igyekvő párral, a háromtagú családdal, valamint a debreceni ultra testvérekkel – velük kedélyesen együtt nézzük a váróban a ZTE – Kispest meccset a várakozás perceiben.)
A terv szerint szombat este tíz fele már a szálláson vagyunk, első kérdésünk természetesen a jegyekre vonatkozik, amelyek, mint megtudjuk, még nem érkeztek meg. Nagyvonalúan legyintünk, hiszen Olaszországban vagyunk, nem számítunk tehát germános precizitásra. A legnagyobb lelki nyugalommal hajtjuk álomra fejünket: holnap úgyis minden rendben lesz. Nyugalmunk szilárdnak hitt falán az első hajszálrepedések úgy vasárnap 11 óra felé jelentkeznek: a jegyek még mindig sehol. A szállás kertjében várunk, motoros futárokhoz szokott fülünk minden motorberregésben a futárt hallja, fél órának kell eltelnie, hogy tudatosítsuk magunkban: a robogók hazájában vagyunk. Közben az első telefonhívást intézzük a vócseren megadott sürgösségi szám felé: kicsöng, de senki nem veszi fel. Déli tizenkettőkor már határozottan idegességről kell beszámolni; negyed egykor a számtalan sikertelen hívás után megpróbáljuk elérni a magyar utazási iroda kontaktját, aki nyilván a fenébe kíván minket pihenőnapján, ennek ellenére szívélyes és segítőkész. A negyed egy és háromnegyed kettő közötti másfél óra a folyamatosan emelkedő vérnyomás és pulzusszám, valamint az egyre halványuló remény jegyében zajlik: jegyek továbbra sincsenek sehol. Egy és negyed órával a meccs előtt döntünk: irány a stadion, majd csak lesz valahogy, majd csak be tudjuk magunkat könyörögni a vócserrel. Pár perces séta a buszmegállóhoz, hosszú percek óta várakozunk, mikor is megcsörren a korábban az utcai üzemmód legerősebb hangerejére állított telefon! A magyar iroda alkalmazottja jelentkezik: a jegyeket az olasz partner állítólag már pénteken a recepcióra szállította. Rohanás vissza a szállásra: ők természetesen semmit nem kaptak, telefon az utazási irodának újra: az olasz partner határozottan állítja, hogy a jegyek kiszállítása megtörtént, sőt alá is írtak valamilyen papírt. Patt. Elfojtott idegességgel kérjük a recepciós hölgyet – valósággal könyörgünk –, hogy a leglehetetlenebb helyet is nézze meg, minden apró zeget-zugot kutasson át, nem túl nagy lelkesedéssel, de azért megteszi: sehol semmi. Negyed három: időközben a zarándokszállást vezető nővér is megjelenik a színen; személye és a hely szelleme a más esteben sűrű káromkodások és ordibálás gondolatát sem engedi meg, feszültségoldónak kinyílik az első üveg sör, közben a nővér jóindulatát megnyerendő a futball és az egyház viszonyáról kezdünk neki magyarázni. Bár Roma szurkolók vagyunk, most mégis más irányból támadunk, hála Esti sporttárs nemrégiben, az Irriducibiliről publikált írásának, szinte szóról szóra idézzük: „Nem szabad elfeledkezni karitatív tevékenységükről, fő profilja volt ennek a munkanélküliek és az elesettek támogatása. Komoly együttműködésben voltak a római Kis Jézus kórházzal, állatmenhelyeket támogattak. A dél-ázsiai cunami utáni gyűjtésüknek köszönhetően 900.000 liter tiszta ivóvizet jutattak el a legsúlyosabb helyzetben lévő területekre.” Közben az utazási iroda azt ígéri, hogy megpróbál valahonnan jegyet szerezni, az óra 14:25-öt mutat: „Értse meg a nővér, azért kell háromra odaérnünk, mert a meccs Roma, Roma, Roma nélkül olyan, mint a mise Miatyánk nélkül. A nővér nevet: a miséből a Miatyánk elhagyható, közben befut a megmentő hívás: a Stadionnál bizonyos Domenicot kell keresni, a jegyeket ő fogja átadni. A taxi pár perc alatt megérkezik – az egyetlen, amire aznap nem kell várnunk –, 14:40-kor már az autóban ülünk, az Eros Ramazzottiból és Fabio Liveraniból összegyúrt taxis mindent megtesz, ami tőle telik, az égieknek hála, a forgalom is kedvező.
A Stadionnál Domenico – hogy jegyüzér vagy egy utazási iroda alkalmazottja: most ez teljesen mindegy… – egy köteg jegy közül kettőt átad, a jegyek a Curva Nordba szólnak (21-es kapu), mi meg a Curva Sudnál vagyunk, rohanva megkeressük a 21-es kaput, könyörögni sem kell, a jegyszedőnek / biztonsági embernek bőven elég a 21-es szám, mediterrán nagyvonalúsággal átsiklik a kanyaron. A kerítésen belül vagyunk tehát, száguldás fel a lépcsőn: 10-15 perccel a kezdés után – igaz, hogy Roma, Roma, Roma nélkül – de bent állunk a Curva Sudban…
Jó tíz perc, mire kifújjuk magunkat és akklimatizálódunk: a Curva Sud és a Curva Nord lényegében tele, a két oldalsó tribünön van szabad hely bőven, de azért olyan 50.000 – 60.000 nező biztosan összejött. (A Cagliari szurkolói minimális létszámban képviseltetik magukat.)
A meccset megelőző héten egy a Milan – Fiorentina meccset a helyszínen végig szurkoló ismerősöm mesélte, hogy a Milan táborban minden gond nélkül árulták és szívták a füvet: ez a Curva Sudban is így zajlik: szinte állandó hullámokban ér el hozzánk a jellegzetes szag.
Nagy ugrás az időben: a 70. perc táján jelen sorok szerzője már nagyon feszült a 0-0-ás állás miatt, így áldozatot kíván hozni: elmegy sörért és vízért, hátha úgy jár, mint a dohányos, aki éppen csak rágyújt, és abban a pillanatban azonnal megjelenik a busz. A sörszünet alatt azonban nem a Roma, hanem a Cagliari szerez gólt. A délelőtti rohangálástól kellőképpen fáradt, a söröktől és a passzív fűfogyasztástól – egyszerűen lehetetlen nem beszívni – szedált szurkoló azért csak elenged egy cifra káromkodást, és igazi magyaros búskomorsággal lelki szemei előtt már Milánó kék-fekete és Róma bugyikék részének örömünnepét látja. A Curva Sud a 75. percben azután fergetes szurkolásba kezd: pár perc múlva Totti egyenlít. A gól után a felettünk lévő sorokból valóságos emberzuhatag indul meg lefelé, magával sodorva jelen sorok szerzőjét és annak hölgytársaságát. Két soron át bucskázunk lefelé, valamelyest próbálom feltartóztatni a tömeget, isteni csoda, hogy komolyabb sérülés nélkül megússzuk. A mellettünk és alattunk álló négy ultra azonnal szóban forgó hölgy segítségére siet, valamint a befújt tizenegyes után egy szempillantás alatt testőrként fogják közre. (Az értékesített tizenegyes után egyebként az egyik hozzánk közel álló szurkoló meg is sérül a lerohanásban, őt úgy kell feltámogatni.)
Az utolsó tíz perc nyugodtan, már-már unalomban telik, a Roma győzelme nem forog veszélyben, a négy ultrával kedélyesen elbeszélgetünk, egyikük harmadik füvescigijéből meg is kínál – ezt köszönettel visszautasítjuk.
A meccs után kétszer hangzik fel a Grazie, Roma – az elmaradt Roma, Roma, Roma-t azért ez sem tudja kárpótolni –, tiszteletkörök, Riise és Totti a sérülteket szállító kocsit vezeti, a játékosok gyerekei ellepik a pályát. A Capitano két gyerekével külön is tiszteletét teszi a Curva Sud előtt: zeng a c’e solo un Capitano. Külön ki kell emelni, hogy az ünneplés során a Curva Sud megemlékezik Roberto Rulliról is: viszonylag hosszú ideig egy emberként skandálják a nevét.
Bár több videót is készítettünk a meccs utáni fiesztáról, egyik sem lett igazán jó minőségű, ezért inkább hadd linkeljünk be egy közel 10 perces Youtube összeállítást.
A meccs után az elvonulás teljes nyugalomban és békében zajlik: a stadionon kívül nincsen semmilyen éneklés, agressziónak nyoma sincsen – nem mintha győztes meccs után erre számítottunk volna. Ekkor tűnik fel igazán, hogy szinte mindenki Totti mezben van: mint megtudjuk, ez a meccs a Capitano melletti kiállás vagy szimpátiatüntetés is volt egyben. Fáradtan még rövid belvárosi sétát teszünk, majd a szállásra érve azonnal lehívjuk a nővértől a várakozás alatt kapott grátisz söropciót: alvás problémák aznap éjjel nincsenek.
Vasárnap után még három napot maradunk Rómában: elhatározzuk, hogy klubszimpátiától függetlenül minden, focival kapcsolatos dolgot feljegyzünk, lefényképezünk, ezekből hadd osszunk meg még kettőt:
A meccs utáni nap délelőttjén a piacon az egyik standnál idős kofa áll Roma felsőben. Először titokban próbáljuk meg lefényképezni, majd stratégiát váltunk – két pont között a legrövidebb út az egyenes –, és nyíltan felfedjük szándékainkat. A „szabad egy fényképet készíteni?” kérdésre harsány „certo!” a válasz, de várjunk még egy kicsit, a képen mindenképpen legyen rajta a bukósisak is! Az első kép, mint látjuk, maga a visszafogottság, majd az idős hölgy hirtelen hangnemet vált, ujjaiból V betűt formál, és rekedt hangon kiabálja tele a piacot: „Francesco Totti, il piú grande giocatore del Mondo!”
Végül csak érdekességképpen szúrjuk be a meccset követő héten megjelent Il Romanista egyik fotóját, illetve annak képaláírást: Il Re, il piccolo Principe e la Principessa – ez kép és ez a kép aláírás egy stadionnyi Totti meznél jobban szimbolizálja azt a feltétel nélküli imádatot és rajongást, amely messze több már, mint személyi kultusz…
