Vannak olyan apró történések, amelyeket az ember egy egész élten át nem felejt el. Egy szicíliai útról is őrzök egy ilyet, amely tulajdonképpen csak egy mozdulat volt.
A szálloda bárjába minden este betértünk vacsora után. A barista tipikus sötét tónusú déli férfi volt, mediterrán jókedvűsége ellenére állandó szomorúsággal a szemeiben. Láthatóan nagyon komolyan vette a munkáját: minden italt a legnagyobb műgonddal készített – ha csak egy üveget kellett kinyitni, azt is valamilyen mély szakmai elhivatottsággal tette –, az italokhoz olivabogyót szervírozott pici tálkákon, figyelt a poharak, a tálak, az alátétek tökéletes elrendezésére. Egyik este valamiért több citromot kértünk az italokhoz – a bárszékeken üldögélve vártuk, hogy megérkezzenek, így láthattam, hogyan bánik a citrommal: ez a mozdulat vagy inkább mozdulatsor, amire évek óta is pontosan emlékszem.
A barista lehajolt, a bár egyik alsó szekrényéből elővett egy citromot. A csaphoz emelte, alaposan megmosta, majd egy törlőkendővel akkurátusan megtörölgette. A lényeg most következett: a citromot egy vágólapra helyezte, mindkét végét egy gyors, határozott mozdulattal lenyisszantotta. Egyik keze kinyújtott ujjaival ezután a citromot a lapra szorította, mintegy alagutat képezve a gyümölcs felett. A másik kezében lévő késsel benyúlt az alagútba és kettévágta. A citromot tartó kezével egy gyors mozdulattal kilencven fokkal elforgatta, majd itt is kettévágta. A négy egyenlő részre vágott citromot egy pontosan megfelelő méretű tálkára tette, majd elénk helyezte. Az egész mozdulatsor talán öt-tíz másodpercig tartott, egy teljesen hétköznapi rutin feladat volt számára, mégis, a mozdulat tele volt eleganciával, büszkeséggel, a citrom iránti tisztelettel: a mozdulatok arisztokratáját láttam.
