Felhívtam ma nagyanyámat a visegrádi kórházban. Az egyik szobatárs veszi fel a telefont: "Halló, kit tetszik keresni?" Megmondom neki nagyanyám keresztnevét, még csak három közös nap, de máris bennfentes fölényességgel adja át a telefont. Már a megérkezés napján, a bemutatkozáskor lehetett látni, hogy itt három hét nagyon különös valami, pontosabban három hét nagyon is szokásos valami van születőben: öt öregasszony együtt egy kórteremben, történetek visszatérő szereplői a szokásos forgatókönyv szerint az unokák, (elhunyt) férjek, vejek, menyek - alig várják, hogy a másik négy valamelyik hozzátartozója megérkezzen.
És micsoda szörnyű jövőkép ez a családtagoknak! Két hét múlva megyek látogatóba, addigra mind a harminchárom életévem feldolgozása megtörténik: gyerekkor játszótérrel, iskola, egyetem, munkahely, feleség, gyerekszületés. Négy kíváncsi szempár figyeli majd a fiatalember minden mozdulatát, igazi információs asszimetria: ők mindent tudni fognak rólam, én semmit róluk - nem mintha szeretnék bármit is tudni... Olykor, egy-egy finoman odaszúrt mondattal ezt majd meg is erősítik: "...a nagymama sokat mesélt a dédunokáról..." - a jólneveltség udvarias választ diktálna, de a túlélési ösztön csak egy halovány mosolyt és egy fejbiccentést enged, közben majd mentőövként véletlenül felborul egy ásványvizes palack: hirtelen témaváltás, azonnali csoportos intézkedés szükséges, a tócsát gyorsan meg kell szüntetni.
Igazi bevetés lesz, ráadásul nagyon nehéz terepen, sok apró és finom trükköt kell majd a túlélő csomagba pakolni.
