Ma beszélgetésbe elegyedtem valakivel egy közértben. A pénztár felé tartok, ő nekem háttal állva az egyik pultnál a halkonzerveket, egész pontosan a legdrágább tonhalkonzervet vizsgálja. Talán nem tudja, hogy melyik a legjobb? - gondolom magamban, és mint motoros, ha lerobbant motorost lát, segítőszándékkal megszólítom: "A világért nem szólnék bele, de pont ez a legjobb minőségű" - mire ő beletörődően nagyot sóhajt: "Tudom én azt, de ez a legdrágább, csak számolok..."
Alkalmi beszélgetőtársam középkorú, szemüveges nő, kicsit viseletes, de tiszta ruházatban, Buda egyik kopottabb részének jellegzetes lakója. "Múltkor felfedeztük ezt" - mutat az áruház sajátmárkás termékére - "ennek viszont nincsen meg az a pástétomos illata". Úgy látszik, ugyanazt az utat járjuk be a tonhalkonzervek vásárlásában: megerősítem ebben a véleményében, mert valami tényleg hiányzik a jelentősen olcsóbb termékből. "Mi ezt vasárnap szoktuk enni, egyébként meg mindenbe teszek, főzelékbe is" - avat be a család étkezési és saját maga főzési szokásaiba. "Főzelékbe?" - kérdezem kicsit értetlenkedve. "Igen" - és egészen részletes műhelytitkokat árul el. Úgy látszik, egyáltalán nem bánja a beszélgetést: végre valakivel érdemben tud beszélgetni legkedvesebb csemegéjéről. Beszélgetésünk aztán visszatér az árak rideg világába: olcsóbban tudja megvenni a konzervet az egyik hipermarketben.
Pár perces eszmecserénk lassan véget ér, és bár szívesen beszélget a tonhalról, láthatóan komoly belső harcot vív: megengedje-e magának a hétköznapi drágább vásárlás luxusát vagy inkább megvárja a hétvégi olcsóbb beszerzést.
Már a sorban állok, ő kettővel mögöttem, visszapillantok, győzött a racionalistás: a tonhalkonzerv hiányzik a kosárból.
