Amilyen könnyen és gyorsan fogadott be a Damjanich utca és a 44. számú ház lakóközössége, olyan nehézkesen és lassan tárja ki a karjait Solymár. 2006-ban költöztem el a Belvárosból, több mint két éve próbálom megfejteni Solymár lélektanát.
Az igencsak vibráló és alapvetően barátságos pesti kerület után elég nehéz volt megszokni a csendes és zárkózott települést. Barátságtalannak azonban nem nevezném, sokkal inkább tartózkodónak. A péknél, a zöldségesnél és persze más helyeken is azt éreztem, hogy valamilyen titkos érzékszervükkel azonnal azonosítják az idegent, az új érkezőt és egyfajta távolságtartó kíváncsisággal vagy talán bizalmatlansággal hunyorogva tekintenek rá: „lássuk meg akkor, hogy ki és milyen vagy, mennyire tudod elfogadni a mi íratlan szabályainkat, szokásainkat?”
A két éve kezdődött „megfigyelési vagy türelmi időszak” lassan kezd letelni: a múltkor például a zöldséges kifejezetten ajánlott egy újfajta lilahagymát, mondván észrevette, hogy milyen gyakran és milyen sok hagymát vásárolok. A péknél jó két hónappal ezelőtt az eladó hölgy megjegyezte, hogy feleségem és én is milyen sokat változtunk az elmúlt két év alatt – a folyamatos megfigyelés, szemmel tartás tehát nem a fantáziám szüleménye, ráadásul sok helyi ezt el is ismeri: itt nem megy azonnal a barátkozás, időnek kell eltelni, amíg az emberek megnyílnak, befogadnak. (Egyes vélemények szerint az őslakos svábok nem nézik jó szemmel az egyre több fővárosból kitelepülőt, akik felhígítják az ő zárt közösségüket.)
Ezt a fajta megfigyelést én egyébként inkább pozitívumnak könyvelem el, annak ellenére, hogy az első időkben nagyon nehéz volt ezt megszokni. Az új érkezők mellett a települést, pontosabban annak rendjét és tisztaságát is folyamatosan szemmel tartják. Ennek semmi kézzel fogható jele nincsen, ez igazából egy állandóan jelenlévő és biztonságot adó érzés az itt lakónak – mintha minden itteni szempár megduplázódna és a második szempárok madártávlatból pásztáznák a környéket, állandó kapcsolatot tartva egymással. Szintén csak egy érzés: ez a fajta büszkeség, patriotizmus és település-gondoskodás észrevétlenül öröklődik tovább nemzedékről nemzedékre.
A közel két év alatt jól bejáratott rutinjaink lettek: minden szombat reggel zöldséges és pék – pékből szerencsére kettő is van és mindkettő nagyon jó. Ha egy mód van rá, akkor igyekszünk elkerülni az egyébként sok szempontból egyszerűbb Auchan-ba járást, így a bevásárlást sokszor a Főtéren lévő közértben intézzük. Az utóbbi fél évben a hétvégi délelőttök kulcsmomentuma a játszótér egy lassan 21 hónapos kisgyerekkel. Érdekes egyébként, hogy először pont a játszótéren hintáztatás közben éreztem a mindenre egy vékony lepel finomságával rátelepülő biztonságot – itt egyszerűen elképzelhetetlen egy megrongált játszótér.
És ha nincsen hétvége pék és zöldséges nélkül, akkor a péntek este elképzelhetetlen a Schultz Söröző nélkül. A hely a főút egyik mellékutcájában (Hősök utca) található, csupán egy Gösser tábla hirdeti. (Budapest után nagyon szokatlan, de egyáltalán nem ellenszenves, hogy a boltokat, üzleteket szinte alig reklámozzák, még a saját falakat és a kirakatot is csak a legszükségesebb információk átadására használják.)
A Schultz egészen biztosan nem lesz soha a top100 magyar étterem egyike, ennek ellenére a legjobb búzasört itt csapolják és ami ennél is fontosabb: a Schultz segített legjobban megérteni a solymári emberek működését.
