Tipikus agglomerációs vendéglő: valahol a középrossz és a középjó között - a két kategória között sokkal kisebb a távolság, mint mondjuk a középjó és a jó között. Erőszakos, mindenféle empátia nélküli pincér érkezik: a "mit ajánlana" kérdésre lényegében gépiesen felolvassa az étlapot, inkább magának mondja, mintsem nekünk, ránk sem néz; alig várja, hogy mondandója végére érjen és hogy rögzíthesse a rendelést. A főétel választása után parancsszóként pattan ki szájából a kérdés: "Saláta?" Félünk ellentmondani, tudjuk, hogy itt rendelni kell valamit - akár illik az ételhez, akár nem -, azonban kicsit hezitálunk még, addig idegesen dobol a lábával.
A kihallgatás után hamar megérkeznek az italok, egy korsó sör a melegben egy pillanat alatt lecsúszik. A sör kellemesen átjár, már nem félek tőle, kivácsian várom, hogy mikor veszi észre, hogy üres a korsó. A kezdeti agilitásnak azonban nyoma sincs, pedig most hálás lennék az enyhe erőszakért.
Végül megunom a várakozást és rendelek.
