Találtam egyszer egy alig pár hetes kiscicát az utcán. Két macskám szép lassan megszokta az új lakótársat: a kezdeti sértődöttség és utálat idővel hűvös közönnyé alakult, de azért minden alkalommal éreztették vele - igazi finom macska gesztusokkal - , hogy hol a helye.
Csupán a konyha volt az egyetlen színtér, ahol a kiscica uralkodott. Ha enni kapott, minden idegszálával az ételre koncentrált, morogva cibálta a húst, egész testével védte az étkezési területet. Nyilván az utcán töltött idők emléke kísértette, ahol minden falatért nagyon meg kellett küzdenie. (A másik két macska ezt a különös területmegosztást egyébként elfogadta)
Ez a kismacska jut eszembe, amikor találkozom valakivel, aki nemrég gyógyult fel súlyos betegségből. Beszélgetésünk során az első véleménykülönbség felmerülésekor arca azonnal megkeményedik, csupán egy halvány ékezetben nem értünk egyet, mégis, egész teste és szelleme azonnal kész a harcra.
