Rutin műtét a szegedi kórházban: a kórteremben rajtam kívül kizárólag idős emberek. Az egyik kifejezetten virulens és ügybuzgó, állandóan intézkedik, mindent tudni akar mindenkiről: volt-e már vizsgálat, hogyan állnak a napi rutinok, kit ki fog műteni? Tanácsokat osztogat, bennfentes információkat ad orvosokról, ápolókról és magáról: "Tegnap kértem a nővértől beöntést, már egészen megszoktam..."

A szobában fekszik egy magatehetetlen ember, infúzió tartja csak életben, mindenhonnan csövek lógnak ki belőle. Naponta többször leül az ágyára és mintha nagyothallóhoz szólna: "Hogy van" - kérdezi, emez csak a fejével biccent. "Nagyon beteg" - súgja oda nekem, majd gyorsan szája elé teszi mutatóujját: a közlés bizalmas.

Vizitnél árgus szemekkel figyel: "...a főorvos...Budapestről érkezett..." - mondja inkább csak magának a neki háttal álló orvosról, majd elismerően bólogat és csücsörít. Ágyról ágyra követi szemével az orvosokat, ha véletlenül elkap egy szót vagy mondatot, öntelten húzza fel szemöldökét: igen, ezt ő is tudta, hiszen ő tisztában van mindennel.

Minden túlbuzgósága ellenére nem ellenszenves, élettel tölti meg a nem éppen vidám szobát. A nővérek is kedvelik: "Mihály bácsi, maga a szobaparancsnok" - mondják neki, mire ő dacos büszkeséggel felel: "Én kérem, munkásőr voltam!"