Gyerekemmel a végállomáson várjuk, hogy elinduljon a busz. Mindketten nézelődünk: ő a buszt fedezi fel belülről, én kibámulok az ablakon. Tőlünk balra füves tér: csontsovány, rozoga öregember araszol sietve a busz felé, biztos rosszullét, ha eléri - gondolom magamban.
Következő kép: az öregember a buszvezető melletti ajtónál áll, szenvedélyesen cigarettázik. A sofőr beindítja a motort: "Van még időm?" - kérdezi az öregember, és felemeli a cigarettát. "Indulunk" - válaszolja a sofőr. "Van még időm?" - kérdezi újra: nem hallja, vagy nem akarja hallani a választ. "Negyvenhat van, indulunk" - felei, ezt már nem lehet nem hallani: még kettőt szív a cigarettából, a buszvezető türelmesen vár, az öregember fellép a buszra, tapintatosan csak most szólal meg a csengő.
Elhalad mellettünk, egész testéből fújja ki a füstöt; a csonttá fogyott felsőtestet pálcika lábak viszik, arcán zöldes foltok, fakó ősz haja hátrafésülve - Old Death a Winnetou-ból.
Közvetlenül mögöttünk foglal helyet, évtizedek dohányszaga árad belőle, semmi rosszullét, nyugodtan lélegzik, a cigaretta és ő mélyen összetartoznak.
