A múlt hét csütörtökön felhívott Cs.-né a visegrádi kórházból: most hétfőn vihetem a nagyanyámat három hetes rehabilitációra. Próbáltam vele alkudni, nem lehetne-e egy héttel később - nagyanyám lassan nyolcvan éves, csomó műtéttel a háta mögött, kicsit nehéz neki ilyen gyorsan összepakolni -, Cs.-nét azonban ez egyáltalán nem hatotta meg, ellentmondást nem tűrően verte vissza az alkukísérletet.
Ma reggel megtörténik a találkozás Cs.-nével, hang és arc tökéletes összhangban, egészen vékony, szigorú száj, a bejelentkezés alatt többször megcsörren a telefon: "Betegfelvétel, Cs.-né", gyors, pattogós beszélgetések, vita kizárva, a telefonálás alatt Cs.-né nagyanyám űrlapját tölti: "Első emeleti nővérszoba, ott majd megmondják, hogy melyik kórterem..."
A nővérszobában némi tanácstalanság: "Lányok, nem tudjátok, hogy Sz.-né melyik kórterembe kerül?" Szemöldök felhúzás, szemrehányó sóhajtás és némi cinizmus a válaszban, de legalább megtudom Cs.-né keresztnevét: "M. már megint nem szólt nekünk.."
Az ember egészen fellélegzik: a tévedhetetlennek hitt Cs.-né is követ el olykor hibát.
