...és végül H. doktornő, a Damjanich utca egyik háziorvosa. Környék és ember aligha tudna egymásnak jobban megfelelni, mint ők. A rendelő az egyik merőleges utcában, igazi hetedik kerületi plebejus, de tiszta helyiség: a váróban jellegzetes erzsébetvárosi, kissé kopottas nyugdíjasok. H. doktornő mindig ugyanúgy van felöltözve: viseletes pulóver, kord nadrág; előtte üveg kávéspohár, a polcon Helikon cigaretta. Állandó zsörtölődés É.-vel, az asszisztenssel: H. doktornő kedves és türelmes, É. ellenben olykor ingerült és türelmetlen.
Egyszer szóba elegyedek egy pácienssel a váróban: "A H. doktornő nagyon jó orvos, mi már Dunakeszin lakunk, de visszajárunk hozzá, a lányomnál is ő találta meg a rendellenességet..." H. doktornő egyébként igen konzervatív, mélyen hisz az antibiotikumban. "Otthon fekszik, teázik és szedi háromszor az antibiotikumot..."
"Doktornő, nagyon köszönöm, csókolom" - köszönök el megkönnyebbülten: csak egy sima megfázás, semmilyen további vizsgálat nem szükséges. "Viszontlátásra" - mondja lassan, kissé tagoltan, miközben íróasztala mögül felnéz, hosszan bólogat, nagy szemüvege mögött megértően mosolyognak a szemei.
