A legkedvesebb játszótér Solymáron, a Templom téren. Ismerős szülők és ismerős gyerekek: egy nagy zenekar vagyunk, együtt próbáljuk értelmezni a partitúrát, együtt gyakoroljuk a nagy szimfóniát - olykor esetlenül és küszködve próbáljuk újra a nehezebb részeket, de néha azért már összeérnek a harmóniák. Készülünk a nagy előadásra, hónapok óta figyeljük egymást és a gyerekeket; svábok és nem svábok: tapintatosan osztjuk ki a hangszereket, a gyerekekért mindent meg kell tenni.
Alkalmanként csatlakozik a próbához egy visszatérő társaság is, sem a gyerekeknél, sem a szülőknél nincsen partitúra, de még egy kottafüzet sem: nyers és vad hegedű-szólamokkal másznak a csúszdára és csúsznak le onnan a gyerekeik - valósággal a mélybe vetik magukat. Szétfeszítik őket a korlátok: nem számít, ha mindenki éppen egy adaggio tételt gyakorol, akkor is fel kell mászniuk a színpadra, égjenek és szakadjanak a húrok.
Sem mi szülők, sem a gyerekek nem bírják a vad, kiszámíthatatlan tempót és a barbár hangszerelést: ösztönösen visszavonulót fújunk, becsomagoljuk a hangszereket és átadjuk a próbatermet.
