Életemben először lélekgyógyásznál. Jó nevű orvos, nagy reményekkel és elvárásokkal megyek hozzá: kifinomult, szellemes és választékos társalgóra számítok. Ehhez képest az egész látogatás csalódások sorozata.
Bemutatkozom, elmondom, hogy ki ajánlotta, türelmetlen sóhaj a válasz: "Mondja!" - sürget az orvos fásultan, a tárgyra kell térni, az ajánló személye nem érdekli, noha állítólag jó ismerőse. Igyekszem rövidre és célirányosra fogni mondanivalómat, unottan hallgat és bólogat, a vége előtt félbe szakít: "Nézze, ez teljesen normális, ami magával történik..." - a válasz alatt alkalmam van megfigyelni: cinikus, kiégett arc, üveges szemekkel, előtte megfáradt kávé - nyilván nem az első aznap; az egész jelenség alapján jelentős mennyiségű cigaretta és alkohol sem lepne meg.
"Gyógyszert írjak?" - először költözik némi élet az arcába, először kap dinamizmust beszélgetésünk. "Nem igazán szeretném, beszélgetni nem lehet?" - kérdezem egészen szárnyaszegetten. "Végül is, azt is lehet..." - újra a korábbi arc, újra a korábbi, fény nélküli, fakó mederben beszélgetésünk.
Ebben maradunk, az egyetlen pozitívum az egészben: nem enged fizetni a végén.