1994 nyarán egy belvárosi cukrászda teraszán egy cigányasszony jósolt öt számot. A számoktól azóta sem tudok szabadulni - nem mintha bármikor is meg akartam volna válni tőlük. Az idők folyamán az öt fix szám kiegészült további tizenöttel, így szombatonként négy fix mezőt játszom és egy gépi hatost - pont ezer forint -, egyszerűen játszanom kell, különben nyugtalan vagyok.
Lottózóba járni egyébként nem nyűg, hanem kifejezetten üdítő és szórakoztató szokás. Minden környékhez tartozik egy lottózó, visszatérő vendégkörrel és kapcsolt intézményekkel: az Ugocsa utcai lottózó és a Böszörményi úti Tic Tac presszó számomra szerves egységet képez.
A mostani lottózás viszont nem okoz lelki felüdülést: a legközelebbi lottózó tulajdonosa borzasztó ellenszenvvel viseltetik irántam, és ezt minden egyes alkalommal ki is mutatja. Üdvözlésemet és elköszönésemet egy patikamérleg pontosságával megismétli: sohasem többet, sohasem kevesebbet. Amit hozzátesz: terhelt sóhajtás - levegő kifújása csak az orron, alig látható szemforgatás és szájhúzás. A visszajáró pénzt nem adja, kicsit dobja, de ezt is nagyon pontosan kiméri: ne lehessen szóvá tenni, de azért határozottan érezteti: itt barátság soha nem lesz.
Minden héten elhatározom, hogy ez volt az utolsó alkalom, de valamilyen perverz vágy a következő héten biztosan beterel hozzá. Most, mikor ezt írom, arra gondolok: lehet, hogy az ötöshöz vagy a hatoshoz vezető út ellenszenvvel van kikövezve. Micsoda büntetés lesz neki, ha az ő ujjnyomása után adja majd ki a gép a telitalálatos szelvényt!
