Céges rendezvény péntek este: a szokásos sofőrszolgálattól ismertetlen kolléga érkezik. A három sör és az egész napos intézkedés után semmi másra nem vágynék, mint kicsit megpihenni az úton hazáig: a város másik végébe megyek, üres utakon is jó fél óra, ideális távolság a szendergéshez.
A sofőr azonban nem ismeri az utat, a város másik részében jártas, folyamatosan navigálni kell, de ami ennél is rosszabb: állandó közléskényszere van. Az első két kérdés után - mekkora motor van az autóban és milyen a szervizeltetése -, megpróbálok felvenni egyfajta pihenő-pózt. A testtartás azonban nem segít, sajnos a válaszadási technika sem - a kérdésekre úgy felelek, mintha akkor ébrednék: a választ kipréselni magamból óriási munka, az utolsó szavaknál már lecsukódik a szemem.
A út felénél végleg feladom: piros lámpánál állunk, mellettünk parkol egy terepjáró. A sofőr inkább magának mondja: "Na, ebben kétszer olyan magasan ülnek, mint az én autómban." Itt ma szendergés biztosan nem lesz, jöjjön, aminek jönnie kell, beszéljünk autókról, városi és országúti fogyasztásról, meghibásodásokról és garanciáról.
Úgy látszik félig berúgni nem csak kidobott pénz, hanem óriási igazságtalanság is: a spicceseknek még védőszentje sincsen.
