Azt az információt kaptam nemrég, hogy ha jó minőségű húst szeretnék, akkor H. úrtól, egy helyi iparostól kell rendelni. Látásból ismerjük is egymást - péntek délutáni kocsmatárs -, így viszonylag szívélyesen veszi fel a rendelést, a keresztnevemet is tudja, csak a vezetéknévvel kell kisegítenem: gondosan felírja a nevet, a telefonszámot és a tételeket: kolbász, hurka, kenőmájas, tepertő, szűzpecsenye.
Ezt megelőzően soha nem beszélgettünk, csupán köszönés és udvarias szóváltás párszor. Úgy látszik azonban, hogy a rendelés korlátokat szakít szét: kedélyesen eltöltünk együtt másfél órát a kocsmában, kölcsönösen meghívjuk egymást sörre és közben elbeszélgetünk.
H. úr igen bensőséges kapcsolatot ápol a hússal, ezt egyébként elég nehezen tudná tagadni: közel százötven kiló. Büszkén meséli, hogy múltkor megszerzett egy listát az ismert szalámigyár által használt mesterséges adalékokról: két A4-es papír, bezzeg ő csak sót és fűszereket használ, ráadásul a disznót szabadon tartják és csak természetes táplálékkal etetik. Minden hónapban van vágás, a kérdésre, miszerint nem kockázatos-e augusztusban disznót vágni, fölényes, de nem kioktató magabiztossággal válaszol: hajnalban, még a napfelkelte előtt kezdik a munkát. Pár szót szól még az eljárásról és a munkamenetről, minden szava és gesztusa mély elhivatottság és teljes önazonosság: kétség nem férhet hozzá, hogy a legjobb minőségű húst fogom kapni.
