Nemrégiben láttam valakit testközelből vásárolni egy közértben. Hétköznap este történt, hét óra fele. Egy időben érkezünk a kicsi bolt előtti kicsi parkolóba, majd szinte együtt lépünk az üzletbe. Mindketten egy irányba, a sörös hűtő felé indulunk, alig három méter a bejárattól, mégis, valóságos versenyfutás kezdődik. Fáradt nap után vagyok, láthatóan versenytársam is, de a célegyenesben még utoljára megfeszülnek az izmok, elfojtott idegesség minden lépésben, minden mozdulatban. Döntetlennel zárul a versenyfutás, célfotó tudna csak dönteni, feszült és ideges arccal veszi tudomásul az eredményt: nagyon nyúlna már a sörért, de az udvariasság nem engedi.
Talán egy másodpercet sem állunk így a hűtő előtt, ő az idősebb: "Tessék parancsolni" - mondom neki, látható megkönnyebbülés fut végig az arcán. Gyakorlott mozdulatok: egy üveg búzasör, még egy - "Úristen, csak egyet hagyjon ott" - gondolom magamban, óriási megkönnyebbülés most itt, amikor egy polccal lejjebb nyúl: egy doboz Löwenbräu, még egy, meg még egy. Két üveg búzasör, három doboz Löwenbräu a kosárban, nyugodtan engedi át a hűtőt.
Hál' Istennek marad még bőven búzasör, jó hidegek is, egyet veszek, irány a kassza. Alkalmi ismerősöm éppen előttem fizet, még egy csomag valamilyen szürke cigarettát kér. A sör és a cigaretta választásnál semmi hezitálás, sehol egy tétova mozdulat, évek, évtizedek rutinja: a szokásos esti adag.
