Elmentünk múltkor a gyerekemmel a Millenáris egyik játszóterére. A játszótér mögött nyilvános WC, előtte egy széken egy idősebb ember ül: ő szedi a pénzt. Távozásunkkor éppen jön vissza valahonnan, kezében egy kazettával. Semleges beszélgetésnek indul, nem is tudom, hogy miért kérdezem meg: "Mit tetszik hallgatni?" "A Vörös Pistitől pár szám..." - mondja ő. "Tetszik szeretni a Prognózist?" "Ismeri?" - csillan fel a szeme. "Nem igazán, pár számot csak, nekem inkább a Korál és a P-Mobil..." - beszélgetésünk innentől veszíti el semleges mivoltát: boldogan beszél ő akár a Korálról és a P-Mobilról is, ismeri a zenészeket is, mindenkiről tudja, hogy éppen hol és kikkel játszik, mint kiderül, technikusként is dolgozik egy zenekar mellett.
A beszélgetés alatt alkalmam nyílik megfigyelni: hiányos fogsor, a nikotintól megsárgult szakáll, mintha a Lord együttes Vándor dala kelt volna életre.
Biztos, hogy hosszan el tudnánk még beszélgetni, de menni kell, búcsúzáskor már egészen közel érzem magamhoz. "Ön az idősebb, én nem nyújthatok kezet, de kérem, hogy fogjunk kezet" - mondom neki, mire ő boldogan nyújta karját, kölcsönösen bemutatkozunk: így ér véget a nagy találkozás.
