Pár héttel ezelőtt történt: estére teljesen elegem lett a napból, fogtam magam és elmentem a kocsmába meginni pár sört. Amiért mentem, sikerrel teljesítettem: a jótékony komló gyengéden kisimította a megfáradt idegeket.
Az evést állítólag akkor kell abbahagyni, amikor a legjobban esik: ez az örök bölcsesség jutott eszembe, amikor úgy éreztem, hogy milyen jól is esne még egy sör a végén, ráadásul másnap munka: kértem a számlát, nehogy baj legyen.
1.050 forintot kellett fizetnem, benyúltam a zsebembe: pont egy ezres és egy ötszázas volt nálam, semmi kedvem nem volt számolgatni, jó kedvem is volt, meg hálás voltam a kedves kiszolgálásért és a beszélgetésért, gondoltam, hogy odahagyok mindent pénzt, legyen mindenkinek jó napja.
G., a pultos és a hely tulajdonosa - nem mondanám, hogy barátok vagyunk, de mindenképpen jó ismerősök -, ellentmondást nem tűrően mondja: "Na, ne viccelj..." Beteszi a pénzt a kasszába, kivesz és visszaad 300 forintot: "Ez így tökéletes."
Ideális állapotban távozom: a vérré vált sörtől kisimultan és a nagyszerű gesztussal a szívemben.
