A héten megbeszéltem a helyi söröző tulajdonosával, hogy szombat ebédre csinál nekünk kelkáposzta főzeléket. A kérés egészen lázba hozta J.-t: megfőzi szívesen, aztán ha jövünk, jövünk, ha nem, akkor majd ők megeszik. Valamilyen feltétet is ígér: a sváb nevét is mondja, de nem árulja el, hogy mi az.
Pontosan délben érkezünk: már meg van terítve - mintha családi ebédre érkeznénk - az asztalon pici tányérban fokhagyma, hozzá tartozó kicsi éles kés, és a foglalt tábla - egyáltalán nincsen rá szükség, csak a gesztus.
J. aztán egész lábast tesz az asztalra, külön tálkában az ígért feltét: hagymás szaft. Rövid magyarázat: a hagymás szaftot a nagyanyja szokta volt csinálni az ötvenes években, amikor nagyon nem volt pénz, de hát főzelék nem lehet feltét nélkül... Ez is, és a kelkáposzta is zsírral készült, mert J. szülei - kilencven évesek mindketten - így szeretik. Azt esszük tehát amit család: a legjobb garancia a minőségre.
A főzelék kiváló: pont annyira fokhagymás és köményes, amennyire annak kell lennie. Nem esszük meg az egész lábast, a maradékot elvisszük, J. az asztalhoz ül, ott csomagolja be nagy műgonddal, közben egyfolytában beszél: bármit szeretnénk, szóljunk jó előre, nagyon szívesen megfőzi.
A végén nem enged fizetni, az első ilyen alkalom "prezent", zavarban vagyunk kicsit, meg is vagyunk hatva. Hosszan búcsúzunk, miközben rögzítjük a következő alkalom időpontját és menüjét: spenót tükörtojással.
