A hétvégén elővettem újra a biciklimet. A gumik teljesen leengedtek a nyáron, és mivel nincsen itthon pumpám, valamit ki kellett találnom. A közeli benzinkutakhoz picit lapos gumikkal el lehetne gurulni, de ez most teljesen reménytelen, eltolni meg azért messze vannak.
Ekkor jön a mentőötlet: úgyis megyek délelőtt H. úrhoz valami apróságért, nem is lakik túl messze, oda kényelmesen el tudom tolni. H. úrnak, meg mint rendes iparos embernek biztosan lesz egy pumpája.
H. úrnak természetesen van pumpája, készséggel ide is adja, sőt, mindkét keréknél ő csavarja rá a szelepre: az ő kertjében vagyunk, az ő műhelye előtt, itt szerelő vagy javító munkát, akár csak a legkisebbet, kizárólag ő végezhet. A pumpálást aztán rám hagyja, közben megkeresi, amiért jöttem.
Múlt hétvégi találkozásunkhoz hasonlóan most is szűkszavú és tárgyszerű: "H. úr, nagyon nagyot segített rajtam, nagyon köszönöm" - a válasz csak egy szigorú fejbiccentés. Elváláskor aztán a kőszív meglágyul: "Nyugodtan jöhet bármikor pumpálni..." Az invitálás mögött öntudatos iparos büszkeség: több ezer ember között mégis csak hozzá fordultam e nehéz és szorult helyzetben.
