Pár héttel ezelőtt láttam egy családot vásárolni egy belvárosi csemege üzletben. Az anyuka áll a pultnál - ő rendel -, kicsivel mögötte a férj, egy sorral hátrébb a három gyerek. Amíg az eladó a felvágottakat és a sajtokat szeleteli, a feleség a férjjel értekezik, hogy mit és mennyit vegyenek még. Olykor a gyerekekhez is intéz egy-egy kérdést: azok nevetgélve, a vállukat vonogatva egyeznek bele az anyuka javaslataiba.
Anyagi gondok nincsenek: mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne méregdrága olasz sajtokat és szalámikat venni másnap reggelire. És pont ettől a természetességtől az egész egyáltalán nem ellenszenves vagy taszító; meg sem próbálnak szemérmeskedni, de nem is kérkednek: egyszerűen csak vásárolnak és közben beszélgetnek.
Az idilli jelenetbe aztán egyszer csak egy aprócska disszonáns hang kerül: az eladó a sajtokból a kért mennyiségeket vágja, majd papírra teszi azokat. Óriási, két öklömnyi sajtdarabok fekszenek a mérlegen: ezekből általában csak egy vékony csíkot szoktak vásárolni; ezt korábban itt, ebben a boltban is megfigyeltem: akár magyarok, akár külföldiek, mindig csak egy nyesedék.
A vizuális élmény lassan össz-érzékszervi diszkomfortot okoz, valóságos borzongás nézni a hatalmas zsíros sajtot: mintha egy bögre forró kacsazsír gőzölögne a mérlegen.
