Az előző bejegyzés írásakor a Marlboro-ról eszembe jutott M., aki a gimnáziumban takarított. M. akkoriban negyven-ötven éves lehetett, a korát azért nehéz pontosan meghatározni, mert M. masszív alkoholista volt és rengeteget dohányzott. E két szenvedély mély nyomokat hagyott az arcán, a haján és a fogazatán. Állandóan ital és cigaretta szaga volt, borzasztó minőségű szerekkel pusztította magát.
Egyetlen kivétel volt: a fizetésnap. Ilyenkor M. lesétált vagy leküldött valakit a közértbe egy üveg kámpáááriért és egy doboz piros márbóóróért - a kiejtéshez mindig szigorúan ragaszkodott.
M. egyébként igen jólelkű és jobb sorsa érdemes nő volt: mindenkinek adott cigarettát és egészen jól el lehetett vele beszélgetni. A történeti hűség kedvéért azért be kell vallani, hogy elég sokat piszkáltuk és idegesítettük M.-t, ahogyan ez egy gimnáziumban lenni szokott. Tudtuk, éreztük, hogy M. amolyan megtűrt státuszban van az iskolavezetés szemében - övé volt az alagsori folyosó, ez hűen tükrözte helyét a takarítónők közötti hierarchiában. Tudtuk azt is, hogy M. elég könnyen kijön a sodrából, ennek ellenére egyszer addig feszítettük a húrt, hogy az egyik igazgatóhelyettesnek kellett igazságot és rendet tennie.
És hogy az említett eset miatt történt vagy egyszerűen csak M. túl gyakran volt részeg, vagy a kettő együtt, már nem emlékszem, de talán nem is érdekes. Az iskolavezetés nem volt tekintettel sem M. jószívűségére, sem arra, hogy jól lehet vele beszélgetni: rövid úton megváltak tőle, mi meg a legnagyobb lelki nyugalommal készültünk az érettségire.
