Látásból ismerek valakit, aki rövid piros Marlboro-t szív. Ez önmagában talán nem lenne említésre méltó, ő azonban hatvan körül jár, és azért ebben a korban viszonylag ritka, hogy valaki ilyen erős cigarettát szívjon.
Ez a számomra ismeretlen, de viszonylag gyakran látott ember nagyon sok érzést és gondolatot vált ki belőlem.
Ha meglátom, első reakcióm mindig a megkönnyebbülés: nem került kórházba, nem lett rosszul. A megkönnyebbülés után aztán mindig megnézem, nem is nézem, inkább ellenőrzöm - már amennyire ismeretlenül és távolból ellenőrizni lehet -, hogy van-e nála cigaretta. (Valójában titokban abban reménykedem, azért szorítok, hogy egy napon magától tegye le, és soha ne gyújtson rá többet. Ez az egész megkönnyebbülés, ellenőrzés és titokban való reménykedés nyilván nagyapám miatt van, aki tüdőrákban halt meg: napi két-három csomag cigarettát szívott.)
A kicsi piros doboz látványa valóssággal megborzongat minden alkalommal. Eszembe jut az íze, meg hogy milyen elszívni egy-két dobozt egy este, eszembe jutnak az ilyen esték után a reggelek: belegondolni is szörnyű, hogy valaki évtizedek óta ezt teszi magával. Ugyanakkor csodálom is, meg fel is nézek rá, hogy van bátorsága ehhez a pokoli cigarettához. Óriási csalódás lenne, ha egyszer mondjuk egy csomag hosszú Multifilter lenne nála.
A héten is láttam, és minden a fent leírt sorrendben történt: megkönnyebbülés, ellenőrzés - természetesen előtte hevert a cigaretta és a csikkekkel teli hamutál -, végül a borzongással teli csodálat. Elnézve őt azt hiszem egyébként, hogy teljesen felesleges a leszokásnak drukkolni. Most már csak annak fogok szorítani, hogy soha ne legyen előtte könnyebb cigaretta, de ahogyan látom, ez a meccs is egyesélyes... 
