Eszembe jutott egy vonatút: két velem egykorú magyar fiúval jöttem haza egyszer Velencéből. Az egyikük és én azonnal elmondtuk, hogy mit csináltunk Olaszországban, harmadik útitársunkat hosszasan kellett kérlelni, hogy meséljen ő is. Végül kötélnek állt: ő koldulni járt ki Olaszországba, egy tengerparti üdülővároskába.
Minden hónapban egy hétvége munka, ezalatt annyit keres, hogy a hónap fennmaradó részében el tudja tartani az anyját és saját magát. Az apja már meghalt, anyjával élt, ő úgy tudta, hogy dolgozni jár ki Olaszországba. (Az egész út egyébként Z.-ről jutott eszembe, akiről az előző bejegyzést írtam: útitársunk ugyanannak a megyének a szülöttje volt, és találkozásunkkor is ott lakott.)
"Miért nem dolgozol inkább?" - kérdeztük. "Mert nincsen munka az egész megyében, a városban meg még annyira sem, egyedül a szörpgyár...": mondott egy havi összeget, amennyit meg lehetett akkor keresni ott, az összegre már nem emlékszem, csak arra, hogy valóban nagyon kevés volt. Azt is elmondta, hogy minél fájdalmasabb képet vág, minél nyomorultabb a testtartása kéregetés közben, annál több pénzt tud összeszedni. Erre még egy szakadt nadrággal is rá szokott segíteni - az ilyen hétvégékhez két váltás ruha elég: az egyikben utazik, a másikban dolgozik. Kolduláshoz egyébként legideálisabb hely a sétálóutca, és a templom előtti tér.
Ahogyan beszélt, tulajdonképpen egy tárgyilagos munkaleírás volt: teljes közöny, unalom, kilátástalanság és lemondás, talán csak egy pici szégyenérzet vegyült el benne.
