Csütörtök este találkoztam valakivel - a továbbiakban Z. -, aki rövid beszélgetésünk alatt többször elismételte: "...én parasztgyerek vagyok, dolgozok, mint állat, ezek az én zenéim..." - ez utóbbi utalás a zenegépbe általam betett számra, amely alkalmi ismerősömet a pulthoz vonzotta, és amely beszélgetésünk kiinduló pontja lett.
Z. teljesen átlagos testalkatú, mégis valamilyen nagyon mély, ősi paraszterő lakik benne - ezt a kézfogásán is azonnal érezni lehetett -, ezt a hatalmas erőt még a gyakori, talán napi szintű önpusztítással sem sikerült lerombolnia. Csütörtök este pont ezen alkalmak egyikének voltam tanúja.
Z. rengeteget beszélt: ami fél óra alatt elmondható az életéről, azt ő el is mondta. Hol született, mióta él itt, válás, gyerek - ha ő erős, és igazi parasztvér folyik az ereiben, akkor ez a gyerekére még hatványozottabban igaz -; néha az éppen futó szám szövegének éneklése, közben csak megerősítésként újra és újra: "...én parasztgyerek vagyok, dolgozok, mint állat..." Egyetlen apró kitérő a sportpályafutásra, sokkal több a munkára: piszkos munka csak egyszer, tényleg csak egyetlen egyszer, pénzbehajtás nagy összegért. Verekedés soha, csak önvédelem: ha engem itt most valaki megtámadna, ő azonnal megvédene, hiszen már barátok vagyunk..."...én parasztgyerek vagyok, dolgozok, mint állat, minden munkát elvállalok..."
Hogy Z. most akár egy hadseregnek neki menne miattam: semmi kétség. Azt sem kétlem, hogy mindenféle munkához ért, az egésznek csupán egy szépséghibája van: Z.-nek saját bevallása szerint most is dolgoznia kéne, őriznie kéne valamit, ő azonban ezt a kutyákra és a jó szerencsére bízta: "...itt úgysem törnek be soha..."
Ez történt csütörtök este, és nekem azóta nagyon sokszor eszembe jutott Z. Ő a kétkezi munkások Radics Bélája, az elvesztegetett és be nem teljesült tehetség: maga a szomorú és fájdalmas magyar sors.
