Pár napja orvosnál voltam: amolyan gyakori rutinvizsgálat. A rendelő valójában két szoba, a szobákat egy ajtó választja el egymástól. Az egyikben zajlik a kikérdezés, a másikban a vizsgálat. A kikérdezés közben egyszer csak átjön a szomszéd szobából az asszisztens, ott éppen vizsgálat zajlik: valami beállítás - nem értem pontosan, hogy mi - nem jó, az orvos legyen olyan kedves és menjen át, állítsa be ő.
A kikérdezés után nekem is át kell mennem a másik szobába: TAJ kártya átadás, az ilyenkor szokásos adatok felvétele a rendszerbe. Az adminisztráció után feküdjek fel az ágyra, lábbal arra, elvileg már készen is kéne lenni, de valami itt sem stimmel. Újrakezdés a kályhától: adatok felvétele másodszor, megint nem jó valami, közben már az orvos is velünk van: mély sóhajtás és lehunyt szem, penge szájon kipréselt elfojtott, ideges mondatok; talán akkor ezt és ezt kéne csinálni - mondja cinikusan és lemondóan.
Egy időben jártam egy fodrászhoz. A nála eltöltött alkalmak mindig szigorú forgatókönyv szerint ugyanúgy zajlottak. Rendszerint én kezdtem a csatározást: itt így, ott meg amúgy legyen kedves levágni. Gyorsan összecsapott munka: "Készen vagyunk, így megfelel?" Felejtsük el nagyvonalúan az esztétikumot, nézzük szikáran csak a haj hosszát: "...nem, ez így nem jó, itt még egy picit kéne igazítani..." Második nekifutásra sem jó, még egy parányit hosszú mindenhol, végül nagy nehezen csak összejön a kívánt hossz. Az esztétikumot tényleg felejtsük el.
Már az időpont egyeztetés pillanatában pontosan tudtam mindig, hogy mi fog történni, nyilván az orvosnak is minden reggel eszébe jut az asszisztens; talán jobb lenne egy másik fodrász, egészen biztos, hogy az orvosban is felmerül ez a gondolat: de nem, az nem lehet, a játék nem érhet véget, és talán ő is ugyanazzal a perverz vágyakozással indul el a rendelőbe, mint ahogyan én indultam minden alkalommal a fodrászhoz.
