A múlt héten egyik reggel a telefonomon megmutattam Zs.-nek, amit róla írtam. Az első mondatoknál látszólag még nem igazán értette, hogy miért is kell neki egy telefonon valamit elolvasnia, de aztán az összeráncolt szemöldök szépen elengedett, az arcizmai kisimultak, csak az elfolytott könnyek miatt nyelt olykor egy nagyot, ilyenkor az arcán egy pici rángás is végigfutott.
Mikor a végére ért, átadta a telefont és megkérdezte: "ezt rólam írtad...?" Itt már nem tudta visszatartani a sírást: álltunk egymással szemben, már nem is sírt, inkább zokogott, zavaromban csak ennyit tudtam mondani neki: "Jaj, Zs. hadd öleljelek meg..."
Ott álltuk a kávézó közepén, vendég sehol, és csak öleltük egymást ezzel az alapvetően ismeretlen nővel: "Egymást átölelve álltunk az utca forgatagában, mintha soha többé nem akarnánk elválni egymástól..." Az erőltetett mosoly, a lágy csók és a fölényes hang azonban elmaradt: nekünk nem kell távollét ahhoz, hogy a mi nagy tüzünk fellobbanjon, és azóta még nagyobb hőfokon égjen reggelente.