Voltam egyszer egy rendezvényen, ahol egy Nagy Embert, magát a Pápát ünnepeltek X. születésnapján. Illusztris társaság köszöntötte: az Író, az Irodalmár, a Történész és Bächer Iván. Mindenki írt neki valami személyest, azt olvasták fel a Pápának: udvarias, szellemes, nagyon korrekt írások voltak - a közönség és a Pápa is udvariasan nevettek, udvariasan tapsoltak. (Ha egy személy ilyen, mint ezek az írások, arra szokta mondani Nagyanyám: kellemes emberek.)
Egyedül Bächer Iván nem írt semmit, ő csak elkezdett beszélni, és abban a pillanatban kínos csönd lett, mert mindenről beszélt, csak a Nagy Emberről és a születésnapjáról nem. Nem kapcsolódott az előtte szólókhoz, öncélúan, talán csak magának beszélt arról, ami neki fontos. Egyáltalán nem volt kellemes, ahogyan a kínos csönd sem volt az.
És egyre csak beszélt, és a csönd egyre kínosabb és egyre feszültebb lett. Aztán egyszer csak, egy varázsütésre a beszélő az egészet valami hihetetlen békével és finomsággal lekerekítette: mintha a korábbi szavak indulatait összemorzsolta volna az ujjaival és szétszórta volna a teremben. Liszt h-moll szonátájának legsűrűbb részéből egyszer csak egy Chopin noktürn.
Az este után nagyon sokat gondoltam rá, hetekkel, hónapokkal később is eszembe jutott, ahogyan ül a széken, ahogyan beszél, a szemei; az indulatai, az indulatok mögött a fájdalmak, és a végén a megbékélés.
Nyugodjon békében!