Hétköznapi emberek

És milyen érdekes: pár év után pont most került elő B., akivel korábban sokat jártunk együtt meccsre. Nemrég az egyik közösségi oldalon láttam, hogy születésnapja van, írtam neki, azóta levelezésben vagyunk, szigorúan csak a fociról, persze.

Illetve ez így nem teljesen pontos, mert a levelezés jó egy hete abbamaradt, aztán kedden - a legnagyobb lelki válság, önvizsgálat és tusakodás idején - küldött három email-t. Alig volt bennük szöveg, csupán linkek: menjek fel az FTC Baráti Kör honlapjára és nézzem meg a 80-as és 90-es évek ma már legendásnak számító játékosait. 

B. egyébként ugyanazt a szurkolói utat járta be mint én: lelkes meccsrejárás hosszú éveken át, majd csalódások sorozata, végül menekülés az olasz bajnokságba, ott az AS Roma - micsoda lelki közösség! A hitelesség kedvéért hadd idézzek tőle: "Sose jönnek vissza azok az idők...sajnos. Csöpi lógott a kerítésen!!!!! (utalás egy 1986-os vagy 1987-es Fradi - Újpestre, nézőszám: 30.000, gólszerzők: Keller, Fischer, Dzurják) A mostani egy nagy szar...:( Forza Roma! C'e solo un capitano! Francesco Totti!" 

Mint látszik, B. sem tud elszakadni a magyar futballtól, de meccsrejárással és meccsnézéssel nem bünteti magát, ezért maradnak az emlékek.

Mert B.-nek igen kiváló a futball-memóriája, emellett az összes érzékszerve speciálisan a labdarúgásra van hangolva. Mondok egy példát: fejből bármikor elmondja az 1981-82-es bajnokságot nyerő Győr összeállítását - ez talán önmagában még nem akkora dolog -, azonban ha megemlítjük, hogy már akkoriban feltűnt neki, hogy a csapatban igen nagy, messze átlag feletti a bajuszosok aránya, és mind a mai napig fel tudja sorolni ezen játékosokat: ez azért már valóban tiszteletreméltó teljesítmény. Itt kell megjegyezni, hogy B. minden fradista elkötelezettsége ellenére igencsak befogadó más csapatok iránt, mint azt ez a példa is mutatja.

Természetesen azért az igazi nagy kedvencek mindig is a Fradiból kerültek ki: a kapus, aki öklözte a beadásokat, a szabadrúgásból a Springer szobrot körbelövő hátvéd, a kezdőkörben osztogató és alig futó középpályás, és a gólprémiumot a csapattal elivó csatár. Fontos tudni, hogy B. - sok szurkolóhoz hasonlóan - a lump játékosokat szerette igazán, akik vihették volna sokkal többre, akiket lehetett szapulni, de akiknek egy jó meccs után minden meg lett bocsátva, és akiknek a nevét ilyenkor telitorokból lehetett skandálni.

B. egyébként az egyik legszórakoztatóbb ember, akit ismerek, a futballhoz tényleg különleges szeme van - a játékosokat valóságos Krúdy hősökként látjuk az ő érzékeny és kifinomult megfigyelései nyomán -, mindezek mellett keddi levelei óriási segítséget jelentettek a tisztánlátáshoz és a megbékéléshez.

És milyen jó lenne most azt írni, hogy B. biztosan megérezte, hogy lelki támogatásra van szükségem, hiszen ő a lump és bajuszos játékosok, valamint a magányos, válságban lévő szurkolók védőszentje...

Mert mi, pontosabban mi is volt nekem a Fradi? A saját magam eligazodását segítő 'jelen' és 'múlt' címkékből most szigorúan csak a 'múlt' címkét használom.

A Fradi nekem harc anyámmal a konyhában a levessel: "egyet a Nyilasi kedvéért, egyet az Ebedli kedvéért", aztán állandó frusztráció 1982-től egészen 1992-ig az osztályban a sok Honvéd drukker között, közben a szívet tépő szomorúság és a mély fájdalom megélése az első Fradi meccsen - kettős rangadó: Fradi - Újpest 0-1, edző: Dalnoki Jenő.

Tíz éves koromtól huszonöt éves koromig folyamatos meccsrejárás, olykor szerda-szombat ritmusban, mindig ugyanaz a szektor, arcról ismerős szurkolók, némelyikükkel már üdvözlés és kézfogás az érkezéskor. A csúcspont: önkívületi állapot és öt sor lerohanás a Fradi - Real meccsen a gól után.

Utána egyre hosszabb szünetek, egyre több és egyre mélyebb hallgatás. Végül a teljes  közöny.

Tegnap aztán megszólalt belül valami, és azóta egyszerűen nem hagy nyugodni. Talán a hazáját elhagyó érezhet ilyet az idegen országban: haza kell menni, most azonnal. Ez a hazatérés nem biztos, sőt, biztos, hogy nem meccsrejárás vagy meccsnézés formájában ölt majd testet, ez csupán maga a tisztánlátás: lehet Roma, Juventus, Liverpool, Real Madrid vagy Barcelona, a szurkoló ezekben a csapatokban a saját korábbi csapát akarja viszontlátni. Minden, a korábbira fordítandó energiát, szeretetet, törődést az újra kell irnyítani; minden most átélt gólöröm, izgalom, csalódás valójában a réginek szól.

És a tisztánlátás mellett a megbékélés is: ebben a kapcsolatban engem és sok ezer szurkolótársamat meg lehet csalni, ki lehet gúnyolni, de mi itthon más csapatot egyszerűen nem választhatunk, mert ez a gyerekkorban kötött vérszerződés tényleg egy életre szól.

A gyerekem - két és fél éves - kitalálta egyszer, hogy ő Pami. Ha szigorú, vagy ha akaratos és nagyon szeretne valamit, akkor Pama: a vidám "i" betű helyett a vaskos "a"-val ad nyomatékot az egyébként néha igencsak erős akaratának. Becenevei egyébként egyáltalán nem hasonlítanak a keresztnevére.

Ezen a héten volt először bölcsödében, a sima és zökkenőmentes beilleszkedéshez mindent össze kellett írni róla. Ez meg is történt, akkurátus kis iromány, valóságos mű született - meg kell jegyezni, hogy ez az anyukája érdeme: napirend, evési és ivási szokások, a füzet elejére meg annak rendje és módja szerint felkerült a neve, és természetesen a becenév is, hiszen ő mégiscsak Pami.

Ezek az információk aztán nagyon elkerülték valaki figyelmét; ez a bizonyos valaki ma fennhangon pamelázta a gyereket. Mielőtt azonban az öntudatos szülők felháborodásával neki esnénk, játszótéri tapasztalatok alapján azonnal meg kell védenem. A becenév és a mai magyar keresztnévadási szokások alapján teljesen logikus döntést hozott.

Az összes reklámmal, a reklámügynökségi léttel foglalkozó bejegyzés az alábbi oldalra költözött: http://ugynoksegimunka.blog.hu/.

Mint azt két hete megbeszéltük, J. most szombaton elkészítette a spenótot. Egy apró változás történt csupán: az eredetileg egyeztetett tükörtojás helyett főtt tojás lett a feltét. J. megint kedves volt és lelkes. A tojás különösen lázba hozta: mivel ez az egyik kedvenc főzeléke, nem érhette be a bolti tojással, a főtéren vásárolt egy pilisvörösvári öregasszonytól igazi házi tojást, hiszen annak egészen más az íze. Nem főzte teljesen keményre, a közepe egy picit lágy és folyós maradt: ahogyan ő is szereti.

A búcsúzáskor J. aztán ismét megerősíti: találjuk ki csütörtökig, hogy mit szeretnénk enni, ő aztán nagyon szívesen megfőzi azt nekünk szombaton. Rögtön javaslatokkal is él: nagyon szereti például a zöldborsó főzeléket majoránnás csirkesülttel - a főzeléket jó tejesen és picit édesre kell főzni, sok petrezselymet kell a végén hozzáadni -, de lehet bármi, igazán, akár rakott krumpli is. Mint egy magabiztos focista bedobáskor: indulhatok a kapu felé vagy vissza a kezdőkörbe, neki mindegy, ő egész biztosan a lábamra fogja dobni a labdát. 

Ahogyan elhangzik a rakott krumpli, rögtön el is dől a jövő heti ebéd: "Legyen akkor rakott krumpli..." - indulok el egy gyors sprinttel a kapu felé. "...házi kolbásszal..." - ezt a szót már együtt mondjuk ki, mint egy összeszokott csatárpár, akik egymás gondolatait is ismerik, lerázzuk magunkról a védőket. Már csak a kapussal állunk szemben, ezt itt most J.-re kell hagyni, neki kell a támadást befejeznie, hiszen tőle indult az akció, ő már a bedobáskor látta az akció ívét: "...és házi tojással..." - óriási gól a jobb felső sarokban.

Eszembe jutott egy vonatút: két velem egykorú magyar fiúval jöttem haza egyszer Velencéből. Az egyikük és én azonnal elmondtuk, hogy mit csináltunk Olaszországban, harmadik útitársunkat hosszasan kellett kérlelni, hogy meséljen ő is. Végül kötélnek állt: ő koldulni járt ki Olaszországba, egy tengerparti üdülővároskába.

Minden hónapban egy hétvége munka, ezalatt annyit keres, hogy a hónap fennmaradó részében el tudja tartani az anyját és saját magát. Az apja már meghalt, anyjával élt, ő úgy tudta, hogy dolgozni jár ki Olaszországba. (Az egész út egyébként Z.-ről jutott eszembe, akiről az előző bejegyzést írtam: útitársunk ugyanannak a megyének a szülöttje volt, és találkozásunkkor is ott lakott.)

"Miért nem dolgozol inkább?" - kérdeztük. "Mert nincsen munka az egész megyében, a városban meg még annyira sem, egyedül a szörpgyár...": mondott egy havi összeget, amennyit meg lehetett akkor keresni ott, az összegre már nem emlékszem, csak arra, hogy valóban nagyon kevés volt. Azt is elmondta, hogy minél fájdalmasabb képet vág, minél nyomorultabb a testtartása kéregetés közben, annál több pénzt tud összeszedni. Erre még egy szakadt nadrággal is rá szokott segíteni - az ilyen hétvégékhez két váltás ruha elég: az egyikben utazik, a másikban dolgozik. Kolduláshoz egyébként legideálisabb hely a sétálóutca, és a templom előtti tér.

Ahogyan beszélt, tulajdonképpen egy tárgyilagos munkaleírás volt: teljes közöny, unalom, kilátástalanság és lemondás, talán csak egy pici szégyenérzet vegyült el benne.

Csütörtök este találkoztam valakivel - a továbbiakban Z. -, aki rövid beszélgetésünk alatt többször elismételte: "...én parasztgyerek vagyok, dolgozok, mint állat, ezek az én zenéim..." - ez utóbbi utalás a zenegépbe általam betett számra, amely alkalmi ismerősömet a pulthoz vonzotta, és amely beszélgetésünk kiinduló pontja lett.

Z. teljesen átlagos testalkatú, mégis valamilyen nagyon mély, ősi paraszterő lakik benne - ezt a kézfogásán is azonnal érezni lehetett -, ezt a hatalmas erőt még a gyakori, talán napi szintű önpusztítással sem sikerült lerombolnia. Csütörtök este pont ezen alkalmak egyikének voltam tanúja.

Z. rengeteget beszélt: ami fél óra alatt elmondható az életéről, azt ő el is mondta. Hol született, mióta él itt, válás, gyerek - ha ő erős, és igazi parasztvér folyik az ereiben, akkor ez a gyerekére még hatványozottabban igaz -; néha az éppen futó szám szövegének éneklése, közben csak megerősítésként újra és újra: "...én parasztgyerek vagyok, dolgozok, mint állat..." Egyetlen apró kitérő a sportpályafutásra, sokkal több a munkára: piszkos munka csak egyszer, tényleg csak egyetlen egyszer, pénzbehajtás nagy összegért. Verekedés soha, csak önvédelem: ha engem itt most valaki megtámadna, ő azonnal megvédene, hiszen már barátok vagyunk..."...én parasztgyerek vagyok, dolgozok, mint állat, minden munkát elvállalok..."

Hogy Z. most akár egy hadseregnek neki menne miattam: semmi kétség. Azt sem kétlem, hogy mindenféle munkához ért, az egésznek csupán egy szépséghibája van: Z.-nek saját bevallása szerint most is dolgoznia kéne, őriznie kéne valamit, ő azonban ezt a kutyákra és a jó szerencsére bízta: "...itt úgysem törnek be soha..."

Ez történt csütörtök este, és nekem azóta nagyon sokszor eszembe jutott Z. Ő a kétkezi munkások Radics Bélája, az elvesztegetett és be nem teljesült tehetség: maga a szomorú és fájdalmas magyar sors.

Az előző bejegyzés írásakor a Marlboro-ról eszembe jutott M., aki a gimnáziumban takarított. M. akkoriban negyven-ötven éves lehetett, a korát azért nehéz pontosan meghatározni, mert M. masszív alkoholista volt és rengeteget dohányzott. E két szenvedély mély nyomokat hagyott az arcán, a haján és a fogazatán. Állandóan ital és cigaretta szaga volt, borzasztó minőségű szerekkel pusztította magát.

Egyetlen kivétel volt: a fizetésnap. Ilyenkor M. lesétált vagy leküldött valakit a közértbe egy üveg kámpáááriért és egy doboz piros márbóóróért - a kiejtéshez mindig szigorúan ragaszkodott.

M. egyébként igen jólelkű és jobb sorsa érdemes nő volt: mindenkinek adott cigarettát és egészen jól el lehetett vele beszélgetni. A történeti hűség kedvéért azért be kell vallani, hogy elég sokat piszkáltuk és idegesítettük M.-t, ahogyan ez egy gimnáziumban lenni szokott. Tudtuk, éreztük, hogy M. amolyan megtűrt státuszban van az iskolavezetés szemében - övé volt az alagsori folyosó, ez hűen tükrözte helyét a takarítónők közötti hierarchiában. Tudtuk azt is, hogy M. elég könnyen kijön a sodrából, ennek ellenére egyszer addig feszítettük a húrt, hogy az egyik igazgatóhelyettesnek kellett igazságot és rendet tennie.

És hogy az említett eset miatt történt vagy egyszerűen csak M. túl gyakran volt részeg, vagy a kettő együtt, már nem emlékszem, de talán nem is érdekes. Az iskolavezetés  nem volt tekintettel sem M. jószívűségére, sem arra, hogy jól lehet vele beszélgetni: rövid úton megváltak tőle, mi meg a legnagyobb lelki nyugalommal készültünk az érettségire.

Pár héttel ezelőtt láttam egy családot vásárolni egy belvárosi csemege üzletben. Az anyuka áll a pultnál - ő rendel -, kicsivel mögötte a férj, egy sorral hátrébb a három gyerek. Amíg az eladó a felvágottakat és a sajtokat szeleteli, a feleség a férjjel értekezik, hogy mit és mennyit vegyenek még. Olykor a gyerekekhez is intéz egy-egy kérdést: azok nevetgélve, a vállukat vonogatva egyeznek bele az anyuka javaslataiba.

Anyagi gondok nincsenek: mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne méregdrága olasz sajtokat és szalámikat venni másnap reggelire. És pont ettől a természetességtől az egész egyáltalán nem ellenszenves vagy taszító; meg sem próbálnak szemérmeskedni, de nem is kérkednek: egyszerűen csak vásárolnak és közben beszélgetnek.

Az idilli jelenetbe aztán egyszer csak egy aprócska disszonáns hang kerül: az eladó a sajtokból a kért mennyiségeket vágja, majd papírra teszi azokat. Óriási, két öklömnyi sajtdarabok fekszenek a mérlegen: ezekből általában csak egy vékony csíkot szoktak vásárolni; ezt korábban itt, ebben a boltban is megfigyeltem: akár magyarok, akár külföldiek, mindig csak egy nyesedék.

A vizuális élmény lassan össz-érzékszervi diszkomfortot okoz, valóságos borzongás nézni a hatalmas zsíros sajtot: mintha egy bögre forró kacsazsír gőzölögne a mérlegen.

A hétvégén elővettem újra a biciklimet. A gumik teljesen leengedtek a nyáron, és mivel nincsen itthon pumpám, valamit ki kellett találnom. A közeli benzinkutakhoz picit lapos gumikkal el lehetne gurulni, de ez most teljesen reménytelen, eltolni meg azért messze vannak.

Ekkor jön a mentőötlet: úgyis megyek délelőtt H. úrhoz valami apróságért, nem is lakik túl messze, oda kényelmesen el tudom tolni. H. úrnak, meg mint rendes iparos embernek biztosan lesz egy pumpája.

H. úrnak természetesen van pumpája, készséggel ide is adja, sőt, mindkét keréknél ő csavarja rá a szelepre: az ő kertjében vagyunk, az ő műhelye előtt, itt szerelő vagy javító munkát, akár csak a legkisebbet, kizárólag ő végezhet. A pumpálást aztán rám hagyja, közben megkeresi, amiért jöttem.

Múlt hétvégi találkozásunkhoz hasonlóan most is szűkszavú és tárgyszerű: "H. úr, nagyon nagyot segített rajtam, nagyon köszönöm" - a válasz csak egy szigorú fejbiccentés. Elváláskor aztán a kőszív meglágyul: "Nyugodtan jöhet bármikor pumpálni..." Az invitálás mögött öntudatos iparos büszkeség: több ezer ember között mégis csak hozzá fordultam e nehéz és szorult helyzetben.

A tegnapi főzelék emléke betöltötte az egész mai napot, egyfolytában az ebéd járt a fejemben. Délelőtt kétszer néztem meg a L'ecsót lényegében egymás után azért a pár másodperces jelenetért, amikor Anton Ego ratatouille-t eszik, és hirtelen gyermekkora jut eszébe. Pontosan így ettünk tegnap mi is. Ezt mindenképpen le kellett még írnom, így teljes az előző bejegyzés.

A héten megbeszéltem a helyi söröző tulajdonosával, hogy szombat ebédre csinál nekünk kelkáposzta főzeléket. A kérés egészen lázba hozta J.-t: megfőzi szívesen, aztán ha jövünk, jövünk, ha nem, akkor majd ők megeszik. Valamilyen feltétet is ígér: a sváb nevét is mondja, de nem árulja el, hogy mi az.

Pontosan délben érkezünk: már meg van terítve - mintha családi ebédre érkeznénk - az asztalon pici tányérban fokhagyma, hozzá tartozó kicsi éles kés, és a foglalt tábla - egyáltalán nincsen rá szükség, csak a gesztus.

J. aztán egész lábast tesz az asztalra, külön tálkában az ígért feltét: hagymás szaft. Rövid magyarázat: a hagymás szaftot a nagyanyja szokta volt csinálni az ötvenes években, amikor nagyon nem volt pénz, de hát főzelék nem lehet feltét nélkül... Ez is, és a kelkáposzta is zsírral készült, mert J. szülei - kilencven évesek mindketten - így szeretik. Azt esszük tehát amit család: a legjobb garancia a minőségre.

A főzelék kiváló: pont annyira fokhagymás és köményes, amennyire annak kell lennie. Nem esszük meg az egész lábast, a maradékot elvisszük, J. az asztalhoz ül, ott csomagolja be nagy műgonddal, közben egyfolytában beszél: bármit szeretnénk, szóljunk jó előre, nagyon szívesen megfőzi.

A végén nem enged fizetni, az első ilyen alkalom "prezent", zavarban vagyunk kicsit, meg is vagyunk hatva. Hosszan búcsúzunk, miközben rögzítjük a következő alkalom időpontját és menüjét: spenót tükörtojással.

Tegnap délután játszótéren voltam a gyerekemmel. A közel kétórás tartózkodás alatt pár percet együtt töltöttem el egy anyukával az egyik padon. Korábban egyszer már üldögéltünk vele ugyanígy, az volt a bevezetés, a mostani alkalom a tárgyalás. Valósággal ömlik belőle a szó: beszél magáról, a családjáról, a gyerekéről, becsületére legyen mondva, olykor kérdez is. A gyerekem közben hív, mennem kell a hintához.

Azonnal új beszélgetőtárs után néz, és persze rögtön talál is egy párt. Őket sokkal jobban ismeri, mint engem, így a kérdések és a beszélgetés témája is sokkal mélyebb: terveznek-e még gyereket, majd a kölcsönösség jegyében tudatja velük a maga álláspontját és tervét. A pár és gyerekük lassan távozik, közben a játszótér is egészen kiürült, páran vagyunk már csak.

Az egyik, nekem ismeretlen anyuka neki nem ismeretlen, azonnal mellette köt ki és indul minden elölről. Bár közel ülnek a hintához és hangosan is beszélnek, nem hallom, hogy miről: egészen telítődtem az elmúlt fél óra hanganyagával és hangélményével, ráadásul a gyerekemmel is meg kell vívnom egy csatát a hazaindulásról.

Mikor elköszönünk, már csak ketten maradnak a játszótéren: a gyerekeik játszanak, ők meg a padon beszélgetnek.

Közepesen fárasztó nap után a gyerekem a játszótérre akar menni. Nem is baj, kifejezetten jól esik a séta, a kereszteződésnél azonban nem az otthon áhított játszótér, hanem a helyi söröző felé indul: azonnal krumplit kíván enni.

Mi az egyik asztalnál, törzsvendégek a törzsasztalnál, köztük J.: elvált, egyedül él, hűséges társa Kajla, az öreg és elhízott erdélyi kopó. Kajla az ilyen alkalmakkor akár órákig fekszik a földön, türelemmel várakozik és élvezi a törődést: a vendégek falatokkal tömik, J., a gazda kötelességszerűen tiltakozik, de minden ellenkező szava valójában elnéző beleegyezés. Gazdájához hasonlóan egyébként Kajla is törzsvendég: az egyik asztal alatt saját tálkája van.

Mi még az asztalnál, gyerekem a krumplival birkózik, J. közben indulni készülődik: "Dagadt, gyere" - szól Kajlához. A  kutya lassan mellé rendeződik, köszönnek, irány az ajtó. "Sziasztok" - szól utánuk I., a pultos: Kajla valóban törzsvendég.

Ma beszélgetésbe elegyedtem valakivel egy közértben. A pénztár felé tartok, ő nekem háttal állva az egyik pultnál a halkonzerveket, egész pontosan  a legdrágább tonhalkonzervet vizsgálja. Talán nem tudja, hogy melyik a legjobb? - gondolom magamban, és mint motoros, ha lerobbant motorost lát, segítőszándékkal megszólítom: "A világért nem szólnék bele, de pont ez a legjobb minőségű" - mire ő beletörődően nagyot sóhajt: "Tudom én azt, de ez a legdrágább, csak számolok..."

Alkalmi beszélgetőtársam középkorú, szemüveges nő, kicsit viseletes, de tiszta ruházatban, Buda egyik kopottabb részének jellegzetes lakója. "Múltkor felfedeztük ezt" - mutat az áruház sajátmárkás termékére - "ennek viszont nincsen meg az a pástétomos illata". Úgy látszik, ugyanazt az utat járjuk be a tonhalkonzervek vásárlásában: megerősítem ebben a véleményében, mert valami tényleg hiányzik a jelentősen olcsóbb termékből. "Mi ezt vasárnap szoktuk enni, egyébként meg mindenbe teszek, főzelékbe is" - avat be a család étkezési és saját maga főzési szokásaiba. "Főzelékbe?" - kérdezem kicsit értetlenkedve. "Igen" - és egészen részletes műhelytitkokat árul el. Úgy látszik, egyáltalán nem bánja a beszélgetést: végre valakivel érdemben tud beszélgetni legkedvesebb csemegéjéről. Beszélgetésünk aztán visszatér az árak rideg világába: olcsóbban tudja megvenni a konzervet az egyik hipermarketben.

Pár perces eszmecserénk lassan véget ér, és bár szívesen beszélget a tonhalról, láthatóan komoly belső harcot vív: megengedje-e magának a hétköznapi drágább vásárlás luxusát vagy inkább megvárja a hétvégi olcsóbb beszerzést.

Már a sorban állok, ő kettővel mögöttem, visszapillantok, győzött a racionalistás: a tonhalkonzerv hiányzik a kosárból.

Email érkezett hétvégén Amerikából a lassan 25 éve ott élő barátoktól, amelyben a feleség tudatja a családdal és a barátokkal, hogy a férj - a továbbiakban T. - augusztus első napjaiban szívműtéten fog átesni. Tényszerű levél az előzményekről, a műtét helyéről és idejéről, külön sor foglalkozik a sebésszel.

T. egyébként maga is orvos, végzettségét tekintve belgyógyász, a műtét előtt patológusként dolgozott New York-ban. Ennek ellenére soha nem orvosként gondoltam rá, hanem mint megszállott Jethro Tull vagy Brian May rajongóra. Utoljára most télen találkoztunk, a legtöbbet a 70-es és 80-as évek hazai és külföldi rockzenéjéről beszélgettünk, pontosabban ő beszélt, én meg hallgattam. Nem hiszem, hogy sokan lennének, akik többet tudnának a korszak zenéiről, T. mégis egészen szerényen és halkan beszél, mondandója végén egy halovány mosoly és egy apró szemlesütés: igen, ezt is tudom, ezt a lemezt is hallottam.

Talán nem is műtét kéne - gondolom magamban a levél olvasása után: T.-nek haza kéne jönnie és végig kéne sétálnia újra a Múzeum körúton miután órát tartott az orvosi egyetemen valamilyen nagyon elméleti témában: egyik antikváriumból ki, a másikba be, itt egy könyv, ott egy Deep Purple bakelit lemez.

Mivel a levél érkezése és a műtét között a sétára már semmi esély nem volt, igencsak felértékelődik a tegnap esti telefon T. fiával: a műtét sikerült, minden rendben.

Egy időben B.-hez jártam hajat vágatni a Belvárosba. B. alkatát tekintve igencsak vékonynak mondható, haja tépett, ruhája a legújabb divatnak megfelelő, gesztusai és mozdulatai nőiesek, csakúgy, mint hanghordozása - bár rég találkoztunk, a jelen idő egész biztosan megengedhető, nem sok változás történhetett azóta. Hűséges társa akkoriban egy öleb volt, aki rendszerint az üzlet egyik szegletében pihent.

Ott tartózkodásaim alatt többször megjelentek B. barátai, ilyenkor túlfűtött és affektált beszélgetést folytattak ruhákról, hajfixáló habokról és zselékről, majd az üzletben hagyva a vásárlásban megtömött szatyraikat újabb bevásárló körútra indultak.

B. egyébként mesterfokon űzi - a jelen idő itt is nyugodtan megengedhető - szakmáját: egy szigorú mérnök akkurátus szemeivel ellenőrzi, hogy a bal és a jobb fül mögött ugyanúgy sikerült-e az igazítás. Már az első alkalom után az volt az érzésem, hogy B.-t igazán mélyen érdekli a születendő frizura, ez az érzés aztán minden egyes ollócsattanás és fésű-mozdulat után csak tovább erősödött.

B. soha nem néz focit, ellenben órákig tudja nézni a Fashion TV-t: e mély különbözőségünk ellenére minden alkalommal remekül el tudtunk beszélgetni egymással. Az egyik ilyen beszélgetés közben mesélte, hogy az előző hétvégén kurvák és papok farsangi rendezvényen vett részt. A "na, és minek öltöztél" kérdésre a válasz gúnyos kacaj és cinikus "szerinted?" visszakérdezés. És milyen igaz, hogyan is gondolhatná bárki, hogy B. papnak öltözött a jeles eseményen...

Pár héttel ezelőtt történt: estére teljesen elegem lett a napból, fogtam magam és elmentem a kocsmába meginni pár sört. Amiért mentem, sikerrel teljesítettem: a jótékony komló gyengéden kisimította a megfáradt idegeket.

Az evést állítólag akkor kell abbahagyni, amikor a legjobban esik: ez az örök bölcsesség jutott eszembe, amikor úgy éreztem, hogy milyen jól is esne még egy sör a végén, ráadásul másnap munka: kértem a számlát, nehogy baj legyen.

1.050 forintot kellett fizetnem, benyúltam a zsebembe: pont egy ezres és egy ötszázas volt nálam, semmi kedvem nem volt számolgatni, jó kedvem is volt, meg hálás voltam a kedves kiszolgálásért és a beszélgetésért, gondoltam, hogy odahagyok mindent pénzt, legyen mindenkinek jó napja.

G., a pultos és a hely tulajdonosa - nem mondanám, hogy barátok vagyunk, de mindenképpen jó ismerősök -, ellentmondást nem tűrően mondja: "Na, ne viccelj..." Beteszi a pénzt a kasszába, kivesz és visszaad 300 forintot: "Ez így tökéletes."

Ideális állapotban távozom: a vérré vált sörtől kisimultan és a nagyszerű gesztussal a szívemben.