Hétköznapi emberek

Nemrégiben láttam valakit testközelből vásárolni egy közértben. Hétköznap este történt, hét óra fele. Egy időben érkezünk a kicsi bolt előtti kicsi parkolóba, majd szinte együtt lépünk az üzletbe. Mindketten egy irányba, a sörös hűtő felé indulunk, alig három méter a bejárattól, mégis, valóságos versenyfutás kezdődik. Fáradt nap után vagyok, láthatóan versenytársam is, de a célegyenesben még utoljára megfeszülnek az izmok, elfojtott idegesség minden lépésben, minden mozdulatban. Döntetlennel zárul a versenyfutás, célfotó tudna csak dönteni, feszült és ideges arccal veszi tudomásul az eredményt: nagyon nyúlna már a sörért, de az udvariasság nem engedi.

Talán egy másodpercet sem állunk így a hűtő előtt, ő az idősebb: "Tessék parancsolni" - mondom neki, látható megkönnyebbülés fut végig az arcán. Gyakorlott mozdulatok: egy üveg búzasör, még egy - "Úristen, csak egyet hagyjon ott" - gondolom magamban, óriási megkönnyebbülés most itt, amikor egy polccal lejjebb nyúl: egy doboz Löwenbräu, még egy, meg még egy. Két üveg búzasör, három doboz Löwenbräu a kosárban, nyugodtan engedi át a hűtőt.

Hál' Istennek marad még bőven búzasör, jó hidegek is, egyet veszek, irány a kassza. Alkalmi ismerősöm éppen előttem fizet, még egy csomag valamilyen szürke cigarettát kér. A sör és a cigaretta választásnál semmi hezitálás, sehol egy tétova mozdulat, évek, évtizedek rutinja: a szokásos esti adag.

Azt az információt kaptam nemrég, hogy ha jó minőségű húst szeretnék, akkor H. úrtól, egy helyi iparostól kell rendelni. Látásból ismerjük is egymást - péntek délutáni kocsmatárs -, így viszonylag szívélyesen veszi fel a rendelést, a keresztnevemet is tudja, csak a vezetéknévvel kell kisegítenem: gondosan felírja a nevet, a telefonszámot és a tételeket: kolbász, hurka, kenőmájas, tepertő, szűzpecsenye.

Ezt megelőzően soha nem beszélgettünk, csupán köszönés és udvarias szóváltás párszor. Úgy látszik azonban, hogy a rendelés korlátokat szakít szét: kedélyesen eltöltünk együtt másfél órát a kocsmában, kölcsönösen meghívjuk egymást sörre és közben elbeszélgetünk.

H. úr igen bensőséges kapcsolatot ápol a hússal, ezt egyébként elég nehezen tudná tagadni: közel százötven kiló. Büszkén meséli, hogy múltkor megszerzett egy listát az ismert szalámigyár által használt mesterséges adalékokról: két A4-es papír, bezzeg ő csak sót és fűszereket használ, ráadásul a disznót szabadon tartják és csak természetes táplálékkal etetik. Minden hónapban van vágás, a kérdésre, miszerint nem kockázatos-e augusztusban disznót vágni, fölényes, de nem kioktató magabiztossággal válaszol: hajnalban, még a napfelkelte előtt kezdik a munkát. Pár szót szól még az eljárásról és a munkamenetről, minden szava és gesztusa mély elhivatottság és teljes önazonosság: kétség nem férhet hozzá, hogy a legjobb minőségű húst fogom kapni.

"Itt élt Kosztolányi. (...) Költő volt, szerelmes verseket írt a magyar nyelvhez, Magyarországhoz. Mindennap megajándékozta Magyarországot egy ízes szókötéssel, egy kifejezési árnyalattal, gúnyos vagy patetikus odaszólással." (M.S.)

Nem úgy az ismert médiaszemélyiség, aki bizonyítottan magyar apától származó gyermekeivel csak és kizárólag angolul hajlandó beszélni. A helyszín egy család-barát budai kávéház. A játszó-térben szülők asszisztálnak a gyerekek játékához: olykor pár udvarias szó és megértő fejbiccentés a felnőttek között, még ha első látásra nem is túl szimpatikusak egymásnak. Tapintatosan mindenki csak akkor avatkozik be a játékba, ha a saját gyereke egy játékot hosszabb időre kisajátítana: a játszóterek és játszóházak íratlan törvénye itt is él.

Ő azonban nem közösködik, még egy szempillantást sem vált senkivel, mindenkin gőgösen átnéz. Szemmel láthatóan a kínok kínját éli át minden percben, hogy itt, ilyen szegényes környezetben kell lennie: sehol egy filmsztár, sehol egy híresség. Kizárólag barátnőjével és gyermekeivel érintkezik: előbbivel valamilyen érthetetlen oknál fogva magyarul kell társalognia művészeti vezetőkről, stylist-okról.

Aztán egyszer csak az egyik gyereke egyedül marad a játszótérben a többi gyerekkel. (A ránézésre ötéves forma kisfiú hajviselete és ruházata akár egy jó tíz évvel idősebbé is lehetne.) Egészen elképesztő agresszivitással terrorizálja a többieket, a szülők megdöbbenve, de az előzmények után mély megértéssel, csendben tűrnek, senki nem szól: a kollektív dühnél és felháborodásnál jóval erősebb a kollektív sajnálat.

Hétvégén játszóházban voltunk a gyerekemmel. Egészen megirigyeltem a gyerekeket: négy szint átjárókkal, alagutakkal, összekötő csúszdákkal, csupa zeg-zug minden.

És hogy milyen kegyes a sors: egy remek játékot ad nekem is rögtön a játszóház után. Várjuk a liftet a bevásárlóközpontban, megérkezik egy másik család, az apukán Inter mez, rajtam AS Roma melegítő.

Szerencsére jó sokat kell várni, alaposan szemügyre tudom venni a mezt: az Inter 100 éves születésnapjára kiadott ünnepi viselet. A lift továbbra sincsen sehol: gondolatban már a Stadio Olimpico folyosóján vagyunk: apró, ideges bemelegítő mozdulatok a Roma - Inter derby előtt, közben megérkezik a felvonó, beszállunk: már a kamerák is figyelnek minket, ahogyan együtt megyünk ki a pályára. Meg kéne szólítani, be kéne avatni a játékba - gondolom magamban; földszint, mindjárt elválunk, gyorsan a melegítőn lévő Roma címerre mutatok, de azért elismerő pillantás az ő mezére is. Együtt nevetünk egy pillanatra, kilépünk, ők sietnek, én lassan sétálok, az emeletek helyett karéjokat látok, szinte hallom a hangorkánt, görögtüzek és koreográfiák a két kanyarban.

Egyszer mesélt valaki egy orvosról, aki megtanult két vizsgálat között ülve aludni a székében, elég volt neki csupán néhány perc. Ez az egész játék sem tartott tovább, mint két perc, mégis olyan volt, mint egy gyereknek két óra tömény játszóház...

Tíz éve minden Bajnokok Ligája döntőt  A.-nál nézünk. A. tulajdonképpen egyet jelent a belvárosi kocsmával a Csarnok mellett-mögött. Tíz éve mindig ugyanaz a menü: kolbász, fasírt, savanyúság és alkohol, viszonylag nagy mennyiségben. Az ételeket A. anyukája állítja elő: minden vegetáriánus fogadalmat meg kell ilyenkor szegni.

Ebben az évben is a szokott forgatókönyv szerint zajlik minden: nyolc felé lassan mindenki megérkezik a szokásos asztalhoz, a meccs előtt már a tálak is az asztalon sorakoznak, idén kolbász helyett más húsok, de fasírt természetesen most is van - az este lelke.

Bőszen fal mindenki, egyszer csak megjelenik a pincéből felvezető lépcsőn A. anyukája. Kórusszerű "csókolom, nagyon köszönjük, minden nagyon finom!" A. anyukája csak egészen halkan köszön, kicsit bólint.

Mi meg falunk és iszunk tovább vadul, fél szemmel nézzük a meccset, a végén csak a gólokra és a végeredményre emlékszünk: jön egy újabb év várakozás és vágyakozás a sör és a fasírt után.

Céges rendezvény péntek este: a szokásos sofőrszolgálattól ismertetlen kolléga érkezik. A három sör és az egész napos intézkedés után semmi másra nem vágynék, mint kicsit megpihenni az úton hazáig: a város másik végébe megyek, üres utakon is jó fél óra, ideális távolság a szendergéshez.

A sofőr azonban nem ismeri az utat, a város másik részében jártas, folyamatosan navigálni kell, de ami ennél is rosszabb: állandó közléskényszere van. Az első két kérdés után - mekkora motor van az autóban és milyen a szervizeltetése -, megpróbálok felvenni egyfajta pihenő-pózt. A testtartás azonban nem segít, sajnos a válaszadási technika sem - a kérdésekre úgy felelek, mintha akkor ébrednék: a választ kipréselni magamból óriási munka, az utolsó szavaknál már lecsukódik a szemem.

A út felénél végleg feladom: piros lámpánál állunk, mellettünk parkol egy terepjáró. A sofőr inkább magának mondja: "Na, ebben kétszer olyan magasan ülnek, mint az én autómban." Itt ma szendergés biztosan nem lesz, jöjjön, aminek jönnie kell, beszéljünk autókról, városi és országúti fogyasztásról, meghibásodásokról és garanciáról.

Úgy látszik félig berúgni nem csak kidobott pénz, hanem óriási igazságtalanság is: a spicceseknek még védőszentje sincsen.

1994 nyarán egy belvárosi cukrászda teraszán egy cigányasszony jósolt öt számot. A számoktól azóta sem tudok szabadulni - nem mintha bármikor is meg akartam volna válni tőlük. Az idők folyamán az öt fix szám kiegészült további tizenöttel, így szombatonként négy fix mezőt játszom és egy gépi hatost - pont ezer forint -, egyszerűen játszanom kell, különben nyugtalan vagyok.

Lottózóba járni egyébként nem nyűg, hanem kifejezetten üdítő és szórakoztató szokás. Minden környékhez tartozik egy lottózó, visszatérő vendégkörrel és kapcsolt intézményekkel: az Ugocsa utcai lottózó és a Böszörményi úti Tic Tac presszó számomra szerves egységet képez.

A mostani lottózás viszont nem okoz lelki felüdülést: a legközelebbi lottózó tulajdonosa borzasztó ellenszenvvel viseltetik irántam, és ezt minden egyes alkalommal ki is mutatja. Üdvözlésemet és elköszönésemet egy patikamérleg pontosságával megismétli: sohasem többet, sohasem kevesebbet. Amit hozzátesz: terhelt sóhajtás - levegő kifújása csak az orron, alig látható szemforgatás és szájhúzás. A visszajáró pénzt nem adja, kicsit dobja, de ezt is nagyon pontosan kiméri: ne lehessen szóvá tenni, de azért határozottan érezteti: itt barátság soha nem lesz.

Minden héten elhatározom, hogy ez volt az utolsó alkalom, de valamilyen perverz vágy a következő héten biztosan beterel hozzá. Most, mikor ezt írom, arra gondolok: lehet, hogy az ötöshöz vagy a hatoshoz vezető út ellenszenvvel van kikövezve. Micsoda büntetés lesz neki, ha az ő ujjnyomása után adja majd ki a gép a telitalálatos szelvényt!

Életemben először lélekgyógyásznál. Jó nevű orvos, nagy reményekkel és elvárásokkal megyek hozzá: kifinomult, szellemes és választékos társalgóra számítok. Ehhez képest az egész látogatás csalódások sorozata. 

Bemutatkozom, elmondom, hogy ki ajánlotta, türelmetlen sóhaj a válasz: "Mondja!" - sürget az orvos fásultan, a tárgyra kell térni, az ajánló személye nem érdekli, noha állítólag jó ismerőse. Igyekszem rövidre és célirányosra fogni mondanivalómat, unottan hallgat és bólogat, a vége előtt félbe szakít: "Nézze, ez teljesen normális, ami magával történik..." - a válasz alatt alkalmam van megfigyelni: cinikus, kiégett arc, üveges szemekkel, előtte megfáradt kávé - nyilván nem az első aznap; az egész jelenség alapján jelentős mennyiségű cigaretta és alkohol sem lepne meg.

"Gyógyszert írjak?" - először költözik némi élet az arcába, először kap dinamizmust beszélgetésünk. "Nem igazán szeretném, beszélgetni nem lehet?" - kérdezem egészen szárnyaszegetten. "Végül is, azt is lehet..." - újra a korábbi arc, újra a korábbi, fény nélküli, fakó mederben beszélgetésünk.

Ebben maradunk, az egyetlen pozitívum az egészben: nem enged fizetni a végén.

Honnan jutott eszembe F.? A jövő héten nagyanyám fürdőszobáját fogja felújítani. Most szombaton elkísér minket az anyagbeszerző körútra - kérés esetén ez is a csomag része lehet -, szakmai tanácsot ad, véleményez: egészen speciális összefüggésekben látja a fürdőszobát.

Az egyik barkácsáruházban zuhanykabinokat nézünk, F. megszólítja az eladót, segítséget kér. Már a válasz első szavaiban látszik, itt nem csupán két hasonló karakter, itt két rokonlélek találkozik. Mint Steimann és a tanár: egészen más szférában járnak, számunkra ismeretlen félszavak, műszaki megoldások, elismerő fejbólintás itt és ott.

Ha a kérdést én teszem fel: már a kérdésfeltevés pillanatában vesztett ügyem van. Jön a fölényes, kicsit kioktató válasz, ha visszakérdezek, véglegesen elárulom járatlanságomat: tovább szorítom nyakam körül a hurkot. Bólogatni meg semmi értelme, a gesztusok úgyis mindent elárulnak.

F. óriási terheket vesz le a vállamról, igazi stratégiai pont a rendszerben.

F.-ről szeretnék írni, eszembe jut egy olvasmányélményem, hosszas keresgélés után megtalálom:

"(...) A Zárda utcai lakásban megfürdöm, majd a villanykályhán vacsorát főzök, szobámban meggyújtom a villanyt, bekapcsolom a rádiót, s a rádió hangszóróján át éjfélig Händel- és Cesar Franck-lemezeket hallgatok. Mindezt néhány ezer magyar munkásnak köszönhetem, akik megvalósították a csodát, hogy három hónappal az ostrom után Budán villamossal lehet közlekedni, egy budai lakásban víz folyik a fürdőszobában, villany ég és rádiót lehet hallgatni. Mély tiszteletet érzek, mert tudom, milyen feltételek mellett valósították meg ezt az egyszerű csodát: (...) E romlott, kapzsi, műveletlen és tunya társadalomban csak a régi, szociáldemokrata ipari munkásság ér valamit. A többi nézi, amit ezek csinálnak." (M.S.)

F. eredeti foglalkozását tekintve fűtő - első találkozásunkkor, jó tíz éve legalábbis fűtőként dolgozott anyám munkahelyén. F. akkor a konyhát festette nálunk, lassan aztán kiderült, hogy a festés mellett szinte minden máshoz is ért: víz,-és villanyszerelés, csempézés, burkolás.

Minden munkát elvállal - időközben egészen szép vagyont szedett össze ebből -, rendes iparos módon el is végzi azokat, olykor az esztétikum rovására. Soha nem törleszkedik, nem bizalmas, igazi tartásos munkásember.

Néha belém nyilall, hogy valójában irigylem őt, az ő munkájának legalább van valami kézzel fogható produktuma.

O. pincér egy olasz étteremben, tegnap is találkoztam vele. Úgy látom, hogy tökéletesen meg van békélve a sorsával: pincérek és eladók világgal szembeni sértettségének nyoma sincs, jókedvűen jár az asztalok, a pult és a konyha között.

O. nagyon szereti a gyerekeket: "Hétvégén viszem haza a keresztgyerekemet disznóvágásra"; az én gyerekem sorsát magzati kora óta folyamatosan figyelemmel követi: "Hogy van a kicsi?" - kérdezi gyakran. A nagyobb adagokban megnyilvánuló kivételezés és figyelmesség is érezhetően a gyereknek szól, még ha ő az esetek többségében nincs is velünk. Ilyenkor egyébként soha nem felejti el megemlíteni: "Azért tudok most többet hozni, mert nincsen itt a Főnököm" - hanghordozása és minden gesztusa tisztelet a férfi, a felettvaló iránt.

O. egyébként igen egyszerű lélek, nem csodálkoznék, ha hosszú kort érne meg, lelki arzenáljából ugyanis teljességgel hiányozik a túlbonyolításra és önmarcangolásra való hajlam.

A legkedvesebb játszótér Solymáron, a Templom téren. Ismerős szülők és ismerős gyerekek: egy nagy zenekar vagyunk, együtt próbáljuk értelmezni a partitúrát, együtt gyakoroljuk a nagy szimfóniát - olykor esetlenül és küszködve próbáljuk újra a nehezebb részeket, de néha azért már összeérnek a harmóniák. Készülünk a nagy előadásra, hónapok óta figyeljük egymást és a gyerekeket; svábok és nem svábok: tapintatosan osztjuk ki a hangszereket, a gyerekekért mindent meg kell tenni.

Alkalmanként csatlakozik a próbához egy visszatérő társaság is, sem a gyerekeknél, sem a szülőknél nincsen partitúra, de még egy kottafüzet sem: nyers és vad hegedű-szólamokkal másznak a csúszdára és csúsznak le onnan a gyerekeik - valósággal a mélybe vetik magukat. Szétfeszítik őket a korlátok: nem számít, ha mindenki éppen egy adaggio tételt gyakorol, akkor is fel kell mászniuk a színpadra, égjenek és szakadjanak a húrok.

Sem mi szülők, sem a gyerekek nem bírják a vad, kiszámíthatatlan tempót és a barbár hangszerelést: ösztönösen visszavonulót fújunk, becsomagoljuk a hangszereket és átadjuk a próbatermet.

...és végül H. doktornő, a Damjanich utca egyik háziorvosa. Környék és ember aligha tudna egymásnak jobban megfelelni, mint ők. A rendelő az egyik merőleges utcában, igazi hetedik kerületi plebejus, de tiszta helyiség: a váróban jellegzetes erzsébetvárosi, kissé kopottas nyugdíjasok. H. doktornő mindig  ugyanúgy van felöltözve: viseletes pulóver, kord nadrág; előtte üveg kávéspohár, a polcon Helikon cigaretta. Állandó zsörtölődés É.-vel, az asszisztenssel: H. doktornő kedves és türelmes, É. ellenben olykor ingerült és türelmetlen.

Egyszer szóba elegyedek egy pácienssel a váróban: "A H. doktornő nagyon jó orvos, mi már Dunakeszin lakunk, de visszajárunk hozzá, a lányomnál is ő találta meg a rendellenességet..." H. doktornő egyébként igen konzervatív, mélyen hisz az antibiotikumban. "Otthon fekszik, teázik és szedi háromszor az antibiotikumot..."

"Doktornő, nagyon köszönöm, csókolom" - köszönök el megkönnyebbülten: csak egy sima megfázás, semmilyen további vizsgálat nem szükséges. "Viszontlátásra" - mondja lassan, kissé tagoltan, miközben íróasztala mögül felnéz, hosszan bólogat, nagy szemüvege mögött megértően mosolyognak a szemei.

Egy üveg nagyon jó minőségű bort kell eljuttatnom egy orvosnak egy szívességet viszonzandó. Nem is orvos már: ő maga a rendszerek feletti hatalom.

Nem megbeszélés szerint érkezem, a titkárnő leültet: "A professzor úr a műtőben van, de mindjárt jön, kint tessék várni..." Félóra után újra próbálkozom: "Komplikáció lépett fel, már itt kéne lennie..." - nincs mit tenni, türelemmel várok. Egyszer csak megérkezik a professzor, komplikációnak nyoma sincs: vidáman lépked, szemmel láthatóan jól érzi magát a bőrében; valójában egy földesúr: az ő birtoka itt minden, neki virágoznak a fák tavasszal a kórház előtt, őt dicséri a kórház összes szeglete. Mindezek ellenére nem ellenszenves, kedvesen az irodájába invitál.

Kissé zavarban vagyok, amikor átadom a bort, örül neki, pár udvarias érdeklődő kérdés még a részéről: "Sportol? ... Ugyan! - legyint a válaszra -, a gyógytorna nem sport, tessék valami rendeset sportolni..." Végül kezet nyújt, útnak enged: "Élvezze az életet: ha van felesége, azért, ha nincs, akkor meg azért."

Nemrég láttam azt az orvost, akinél a gyerekem született. Mindketten autóban ülünk, a piros lámpánál egymás mellé kerülünk, így alkalmam van újra alaposan szemügyre venni két év után: minden megnyilvánulása jóval a tolerálható és elvárt orvosi arrogancia felett, elégedetten terpeszkedik terepjárójában, villanyborotvával borotválkozik, arcát hetykén fel-le, jobbra-balra mozgatja.

Pontosan ilyen gőgös volt azon a reggelen is, amikor megérkezett a magánkórházban levezetett szülések után. Megszámoltam, tizenegyen vártak, vártunk rá - frontos tavaszi nap volt, rekord számú szüléssel. Ilyen gőgös és fölényes volt, amikor félóránként bejött hozzánk és szólt pár nyugtató szót. A gyerekem közben négy órát töltött a szülőcsatornában, isteni csoda, hogy teljesen egészségesen született.

Ő az egyik legjobb nevű nőgyógyász a városban, az anyák és a csecsemők igaz pártfogója.

A múlt hét csütörtökön felhívott Cs.-né a visegrádi kórházból: most hétfőn vihetem a nagyanyámat három hetes rehabilitációra. Próbáltam vele alkudni, nem lehetne-e egy héttel később - nagyanyám lassan nyolcvan éves, csomó műtéttel a háta mögött, kicsit nehéz neki ilyen gyorsan összepakolni -, Cs.-nét azonban ez egyáltalán nem hatotta meg, ellentmondást nem tűrően verte vissza az alkukísérletet.

Ma reggel megtörténik a találkozás Cs.-nével, hang és arc tökéletes összhangban, egészen vékony, szigorú száj, a bejelentkezés alatt többször megcsörren a telefon: "Betegfelvétel, Cs.-né", gyors, pattogós beszélgetések, vita kizárva, a telefonálás alatt Cs.-né nagyanyám űrlapját tölti: "Első emeleti nővérszoba, ott majd megmondják, hogy melyik kórterem..."

A nővérszobában némi tanácstalanság: "Lányok, nem tudjátok, hogy Sz.-né melyik kórterembe kerül?" Szemöldök felhúzás, szemrehányó sóhajtás és némi cinizmus a válaszban, de legalább megtudom Cs.-né keresztnevét: "M. már megint nem szólt nekünk.."

Az ember egészen fellélegzik: a tévedhetetlennek hitt Cs.-né is követ el olykor hibát.

Kihalt, egysávos út valahol Toszkánában, az út menti kávézóban várjuk, hogy kinyisson a közeli vendéglő.

Egyterű autó érkezik négytagú családdal: patyolat-szőke, igazi objektív szépség feleség, élre vasalt férj - a jómód biztosítója -, két szőke kislány, mindannyian kifogástalan nyári szettben - németül beszélnek, valószínűleg németek. Az anyuka agilis, szemmel láthatóan nagyon élvezi a helyzetet, mindent ő intéz: kiszállás az autóból, ki hová ül, felolvassa az étlapot. Rendeléskor a pincérrel természetesen olaszul társalog; nyelvtanilag hibátlanul, de tankönyvi görcsösséggel beszél - a kréta és a köröm hangja a táblán.

Az egész túl steril és feszített, könnyedségnek nyoma sincs: ez nem egy nyaralás, ez egy megvalósítandó projekt, előtte otthon olasz nyelvtanfolyam az új életformához: lehet, hogy jól esne egy pohár sör, de akkor is Chianti-t kell inni; ha még nincsen ház, akkor pár éven belül biztosan lesz, de addig is mindent meg kell tanulni: a született toszkánnál is toszkánabbá kell válni.

Amikor az előző bejegyzést írtam, eszembe jutott R., akivel fél évig szobatársak voltunk Miskolcon. Százhúsz kilós fiú volt Mezőkövesdről: sűrű nézésű, jellegzetes matyó arc és dacos matyó büszkeség: "...nagyapám huszár volt, nyolcvan éves, életében most kapott először antibiotikumot..."

R. barátnője is a kollégiumban lakott, és mivel én csak négy éjszakát töltöttem lent, arra kértek, hogy toljuk össze az ágyakat: ne kelljen nekik minden péntek este összetolniuk és aztán vasárnap este visszatenni a helyükre; így aludtunk fél éven át hetente négy alkalommal egymás mellett R.-rel.

Viszonylag keveset beszéltünk, inkább piszkáltuk egymást :"matyó vért fogok inni"..."satnya pestiek" - R. idősebb volt nálam jó pár évvel és negyven kilóval több, én piszkáltam többet, ő tűrt egy darabig, aztán menetrendszerűen addig feszítettem a húrt, amíg R. le nem fogott. Alig bírtam megmozdulni az őserő szorításában: "...engedj el, baszd meg, mert szétcsaplak.." - lihegtem. "Kurva nagy szerencséd, hogy nem vagyok formában..." - fújtattam előtte immár szabadon.

R. meg csak nevetett ilyenkor a ravasz kék szemeivel és mind a százhúsz kiló jóindulatával.

Megint a taxisok, és milyen kár, hogy nem korábban kezdtem el írni ezt a blogot...

Ma eszembe jutott az a taxis, aki Gironából bevitt minket Barcelonába: rövidre vágott, fekete hajú nő volt, erős arcszőrzettel, rövid, piros Marlboro-t szívott. A hátsó ülésen ült a feleségem az akkor öthónapos gyerekünkkel: ügyet sem vetett a gyerekre.

...és Patrick, aki Dublin belvárosból vitt a repülőtérre: derék ír alkoholista: hajszálerek az orrán és egészen vörös arc; tizenvalahány Guinness a rekordja a születésnapján, tavaly a feleségével Bulgáriában nyaraltak és nagyon olcsó volt az ital - egész úton erről és hasonló dolgokról beszélgetünk.

Gyerekemmel a végállomáson várjuk, hogy elinduljon a busz. Mindketten nézelődünk: ő a buszt fedezi fel belülről, én kibámulok az ablakon. Tőlünk balra füves tér: csontsovány, rozoga öregember araszol sietve a busz felé, biztos rosszullét, ha eléri - gondolom magamban.

Következő kép: az öregember a buszvezető melletti ajtónál áll, szenvedélyesen cigarettázik. A sofőr beindítja a motort: "Van még időm?" - kérdezi az öregember, és felemeli a cigarettát. "Indulunk" - válaszolja a sofőr. "Van még időm?" - kérdezi újra: nem hallja, vagy nem akarja hallani a választ. "Negyvenhat van, indulunk" - felei, ezt már nem lehet nem hallani: még kettőt szív a cigarettából, a buszvezető türelmesen vár, az öregember fellép a buszra, tapintatosan csak most szólal meg a csengő.

Elhalad mellettünk, egész testéből fújja ki a füstöt; a csonttá fogyott felsőtestet pálcika lábak viszik, arcán zöldes foltok, fakó ősz haja hátrafésülve - Old Death a Winnetou-ból.

Közvetlenül mögöttünk foglal helyet, évtizedek dohányszaga árad belőle, semmi rosszullét, nyugodtan lélegzik, a cigaretta és ő mélyen összetartoznak.